Január tizedike, vasárnap. Dúúrva horror, de a végén lévő tanulság igaz. Gyengébb idegzetűek ne olvassák

Halott a test, csak néha gyomrában mozdulnak a szelek. Az izmokon apró mozgások futnak át, még nem kezdődött meg a folyamat. A puhább részek gyorsabban bomlanak. Először a gyomrot kezdik rágni belülről a savak. A tüdő még ép, nem horpadt be Összeszaladt egy kis vér, és egy erecskén keresztül a szívbe jutott. Dobbant egyet, majd még egyet. A tüdőbe levegő került, lassan megemelkedett a mellkas, a légcsövön távozott egy sóhaj.
Talán ujjperceit is megropogtatta. Nem látszott. Sötét van a koporsóban, a halk nesz összefolyt a szú percegésével a fában.
Mozdult a kéz, nekifeszült a fehér selyemborításnak. Engedett. Kinyitotta börtöne ajtaját, és kilépett. Álláról letépte a kendőt, a két fémpézt zsebébe dugta. Az apró halkan koccant, mint máskor.
Jár az élőhalott.
Végigment a gesztenyefáktól övezett úton, mint előtte annyiszor. Most már gyorsultak a léptei, mint akinek célja van. A családi házba sietett. Belesett az ablakon. Szülei, testvérei és anyja az asztal körül ültek, vacsoráztak. Arcuk kipirult az evés örömétől, álluk fénylett a lecsorgó zsírtól. Beszélgettek, nevetgéltek.

Elfordult az ablaktól, és a szeretője házához sietett. Szeretője, aki nemrég még sírva dobta koporsójára a nedves rögöt, már más szukával hentergett.

Járkálj csak élőhalott!
És hidd el, a temetőkapun hazudik a felirat „FELTÁMADUNK!”