Január harmincegyedike, vasárnap

így pihenünk mi

Január harmincegyedike, vasárnap. Holnap hétfő és február elseje, majd kedd másodika. Ez a naptári felsorolás nem a szellemi leépülés jele, hanem azon gondolkoztam, akkora zergenye van már hetek óta, ha pont február másodikán akar kisütni a nap, és visszazavarja a medvét a barlangjába, akkor lecsapom az égről. Vagy visszaráncigálom a medvét- még nem döntöttem. Elegem van a télből!

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd - part II

Mivel a gugli előkelő második oldalton a blogomat dobja ki találatként, és hogy kapjanak valamit a kattintásukért, akik idelátogatnak, mégiscsak bemásolom a Wikiből, miről szól a regény:

"A történet főhőse az esetlen és ösztövér Billy Pilgrim, aki – miután Tralfamador bolygó lakói elrabolják – kiesik az időből, azaz tetszése szerint mozog élete különböző pontjai között, születésétől a haláláig. Akárcsak Vonnegut, Billy is megjárja a második világháborút, s miután ezredét szétverik, a dicsvágyó, ám agresszív és ostoba Roland Weary támogatja az esetlen Billyt a menekülésben. A németek elfogják őket, s rövidesen az elüszkösödött lábú Weary meghal, ám előtte még közli társaival, hogy Billy Pilgrim ölte meg őt. Egyikük, a zavarodott Paul Lazzaro esküt tesz Pilgrim meggyilkolására. A németek foglyaként mindannyian Drezdába kerülnek, s az ötös számú vágóhíd (Schlachthof Fünf) pincéjében szállásolják el őket, így lesznek tanúi az „Elba-parti Firenze” lebombázásának. A háborúból hazatérve Billy optometrikus lesz, s feleségül veszi a csúnya, kövér, ámde gazdag Valencia Merble-t, egy optometriai üzem tulajdonosának lányát, ekképpen maga is jómódú lesz. Évtizedekkel később túlél egy repülőgép-szerencsétlenséget és kórházba kerül – eközben a kórházi látogatásra induló felesége autójában szén-monoxid-mérgezésben meghal –, s ekkor tudatosul benne, hogy saját élete helyszínei között ugrál. Ugyanekkor derül ki, hogy előzőleg hosszabb időt töltött Tralfamador bolygón, a helyi állatkertben, ahol egy népszerű és gyönyörű pornófilmsztárral, Montana Wildhackkel egy plexikalitkában, a tralfamadoriak előtt élték emberi életüket, s közös gyermekük is született. Billy magáévá teszi a tralfamadoriak időszemléletét: életünk nem egymást követő események láncolata, ahogy mi látjuk, hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik, múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és mint eleve létező megváltozhatatlan. Igazából tehát nem halunk meg, hiszen sok másik pillanatban továbbra is élünk. Billy hátralévő életében a fatalista tralfamadori élet- és időszemléletet hirdeti, mígnem Lazzaro, több évtizedes ígéretét betartva, lelövi őt, de a következő pillanatban Billy csak átugrik élete egy másik pillanatába. Az „időből való kieséshez” igazodik Vonnegut történetmesélése is, azaz a különböző idősíkok folyamatosan váltakoznak, a németországi hómezőn csetlő-botló Billy Pilgrim egyszerre húsz évvel későbbi házassági évfordulóján, majd gyerekkorában találja magát stb.

Vonnegut ebben a regényében használta először híressé vált, szarkasztikus összegző mondatát: valahányszor a halálról esik szó, a szerző hozzáteszi: „Így megy ez” (angol eredetiben „And so it goes”). Mindez a tralfamadoriak fentebb ismertetett időszemléletét tükrözi: valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „Így megy ez.” Ebben a kötetben is feltűnik Vonnegut regényeinek majd állandó szereplője és alteregója, a sci-fi író Kilgore Trout."
Forrás: pont itt

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

Az első, ami szembetűnt, hogy halálos nyugalommal tudott írni az átélt szenvedésekről, amik ténylegesen is megtörténtek vele, magáévá téve a tralfamadoriak életszemléletét, akik a halálról és a szenvedésről úgy vélekedtek, hogy „Így megy ez” mert életük négy idősíkban folyt, és csak az egyikben szenvedtek, a másik idősíkban tökre jól érezték magukat, lehet épp születésnapot ünnepeltek.
Én sem szoktam különösen hanyatt esni a rossz dolgokon, mikor már megtörtént, és magamhoz tértem, igyekszem elfelejteni. Csak én egy bibliai igével szoktam magam vigasztalni: „Szeret az Úr, mert életben hagyott”. Ami annyit jelent, hogy még mindig van időm szép dolgokat megélni, javítani azon, amit esetleg összekutyultam, bocsánatot kérni és jóvátenni, ha valaki ellen vétkeztem. A rosszra pedig ráeresztem a „delete” gombot. Nem tudom, hol lennék, ha nem így élem az életem.

Másik, amin úgyszintén nagyon jót szórakoztam az volt, mikor a trafalmadoriak elrabolják, és egy plexi kalickába csukják, hoznak mellé egy fiatal, nagyon dekoratív pornószínésznőt, hogy ne unatkozzon. A nő teherbe esik, akkora lesz, mint egy bálna, és tele lesz májfoltokkal. Vagyis magyarán elcsúnyul. Ne etessen engem senki avval, hogy van olyan férfi, aki szépnek találja a terhes feleségét vizenyősen felduzzadt testtel, ezer kilósan, amikor már arra sem képes, hogy maga bekösse a cipőfűzőjét. Az egész más tészta, büszkén sétálgat vele a városban, körbehordozva, mint a győzelmi áldozati véres kardot, mutogatva, „Ezt meg én csináltam, nézzétek meg, milyen klassz hím vagyok, képes voltam rá!” Ez a férfihiúság kategóriájába tartozik, és nem arról szól, hogy szépnek találja. Itt is magát ünnepeli, mint (majdnem) minden helyzetben.
Arról nem ír, de sejthető, hogy már eléggé unja a csinibabát, mert nincs az a szép, jó, vagy finom dolog, amiből az ember minden nap részesül, és nem un rá.

A volt komám mesélte egyszer azt az esetet, hogy Pesten álltak az egyik haverjával valamelyik hídon, és mikor meglátott egy jó nőt, spontánul kibukott belőle: „Nézd milyen klassz csaj! „ A haverja csak lakonikus rövidséggel annyit válaszolt rá:”Hagyd a francba, azt is unja valaki!”

Így megy ez. Folyt. Köv.

Január huszonöt, hétfő

Mikor először olvastam Végel László összefoglalóját az egyik nyaráról, amiben azt írta „Ezen a nyáron sokat dolgoztam, elolvastam x könyvet…” megdöbbentem. Az olvasás munka?
A gyerekem apja „kiugrott paraszt”. (Ha van olyan, hogy „kiugrott pap”, miért ne lenne olyan is, hogy „kiugrott paraszt”? Hiszen a kiugrott pap élete végéig magán viseli a papi mentalitás jegyeit. Mint ahogy a kiugrott paraszt is, ha már nem a földet túrja, hanem más valamivel foglalkozik.)
Neki a munka szó alatt a fizikai munka értendő. Mivel a paraszt családoknál a „zasszony” hasznot hajtó munkaeszköznek számít, aki „pontosan és rendesen teszi a dolgát a haszonállat kategóriában”, mint ahogy ezt már leírtam a másik blogomban. Az olvasás csak „úri huncutság”, amit az ember akkor művel, ha már elvégezte az összes feladatát. Olyan egy asszonynál mikor szokott lenni? Éjszaka, amikor már annyira fáradt, hogy bealszik az arcára hulló könyv alatt, addig sem zavarja az éjjeli lámpa fénye, mert már annyi ereje sincs, hogy lekapcsolja.
Én ezt elhittem, mint megannyi más lélekölő hülyeséget, amit az idők során beszoptam.
De az olvasásról nem bírtam lemondani. Hiányzott a könyv, az okos sorok, amin napközben gondolkozni lehet, míg az ember az udvart söprögeti, vagy borsót fejt.
Tehát olvastam. Olvastam a fürdőszobában, olvastam palacsintasütés közben, olvastam arra várva, míg a vízköves kisbojlerben megmelegszik a másik két liter víz, amivel el tudom öblíteni az elmosott edényeket. Az olvasás elszórakoztatott és elgondolkodtatott.
Az olvasás „munka” mivoltára akkor kezdtem rájönni, mikor tavalyelőtt beléptem a Karcolat írói műhely Scriptoriumába. Véleményeztük egymás írásait, kiszedtük a hibákat.
Ez bizony munka, méghozzá "nehéz" szellemi munka. Míg az ember gyakorlatlan ezen a téren, jó sok időbe telik mire végez egy novellával, és olyan formába önti a véleményét, hogy a másik se sértődjön meg. Mert a kezdő írópalánta érzékeny és hamar felkapja a vizet, ha a véleményező bántja az „újszülött gyermekét”. Evvel mindenki így van, hiába is próbálja tagadni.

Most egy újféle „munkába” fogtam. Véleményt írok azokról a művekről, amiket elolvastam. Még egy kicsit bátortalan ez a kezdeményezésem, még ellenkezik bennem valami, hogy a regény rövid tartalmát is leírjam. Majd elolvassa az, akit érdekel. De a mű nyomán született gondolatokat már ki merem engedni magamból. Azok néha gyorsan történnek, mint pl. a Coelho regény elolvasása után, amitől szó- diarrhoeát kaptam, hogy finoman fejezzem ki magam, és van, ami érik bennem, mint K. Vonnegut „Az ötös számú vágóhíd”-ja okozta megdöbbenés. Húsz évig írta Vonnegut ezt a regényét. Remélem, nekem nem kell annyi a megemésztéséhez. De időre van szükségem. Egyenlőre csak annyit, hogy fantasztikus!

Január huszonnégy, vasárnap, amikor főzés közben, kiskonyhai szinten filozofálok

Coleho: „A Piedra folyó partján ültem és sírtam” c. könyv elolvasása után keletkezett gondolataim

Vallásos giccs – írta valaki a könyvre. Nagyon megörültem ennek a kifejezésnek, mert én is úgy éreztem, tényleg az.
Coelho történetbe ágyazta, amit a különböző spiritualitást fejlesztő könyvek úton-útfélen trombitálnak: merjünk önmagunk lenni, vetkőzzük le a korlátainkat, a szüleink által belénk sulykolt gondolatokat a „rendes” életről. Toljuk háttérbe önmagunkban azt a „Másik”-at, aki mindig úgy cselekszik, ahogy az emberek, a társadalom elvárja tőle. Aki nem elég bátor arra, hogy nemet mondjon. Merjük választani a keskeny ösvényt, a rögösebbiket, veszélyesebbet, amin mindenki önmagának alkotja a szabályokat, és majd útközben derül ki, hogy azok megállják e a helyüket. Míg „úton” vagyunk, növeljük magunkban a hitet, mert kell valami kapaszkodó, ha emberileg gyöngének érezzük magunkat. Mindig azt szoktam mondogatni, az embernek akkor kell a hit, ha már csalódott önmaga erejében. Mikor emberként már „összesz.rta” magát, tökre padlóra került, onnan csak úgy tud feltápászkodni, mikor valakit maga mellé képzel, akit erősebbnek gondol önmagánál. Más úgy belépni egy ajtón, ha az ember azt gondolja, „Az Úr velem van”, mintha csak a Jóska vagy a Juli lépne be, aki épp leszokó félben van az alkoholizmusról, a kábítószerről vagy épp egy pocsék házasságból akar önerőből menekülni.

Talán az a baj, hogy én elég régóta a saját szabályaim szerint élek, talán az, hogy majdnem a fele életem tájékán találkoztam evvel a könyvvel, és előtte elolvastam már egy tonnányi írást, ami a hit növeléséről szól, nekem nem tetszett ez a regény.

Megjegyzem, ügyes húzás volt Coelhotól történetet kanyarintani egy divatos ideológia köré, megspékelni olyan dolgokkal, amik a felkapott vallási csoportok repertoárjában is szerepelnek, mint pl. a nyelveken szólás – megjegyzem, ez létezhet attól, hogy én nem hiszek benne. Sőt, meg is tudom magyarázni, miért. Lényegében a csecsemő is „nyelveken szól”, mikor a gőgicsél az édesanyjának. Ezt az állapotot teremti meg a felnőtt ember a „nyelveken szólással” Istenhez, amiben nem szab korlátokat a racionális, „értelmes emberi nyelven” történő gondolkozás. De én inkább megmaradok a Mianyánknál. Annak a kielemzésével is meg lehetne tölteni egy néhány száz oldalas könyvet.

Érdekes a regényben az a feltételezés, hogy Istennek van női arca. De erre magamtól is rájöttem a Biblia olvasása közben. Én Jézusban fedeztem fel női vonásokat. Mint egy jó anya, képes volt feláldozni magát a gyerekeiért, mert annyira szerette őket. Bocsásson meg a férfinem, de ők erre nem képesek. Hősködni igen, de „csak úgy”, szeretetből nem képesek feláldozni magukat. (Uff, én beszéltem :) )

Az Ószövetség istenképe haragvó jóisten, aki haragjában ölni tudott, egész városokat pusztított el a föld színéről, mint Szodoma és Gomorra, és akinek kegyeiért ölni tudtak, mint pl. Káin.
Aki képes megállni, hogy ne lépjen a bűn útjára, betartsa a biblia által felállított törvényeket, az megkapja jutalmát, aki nem, az elbukik, és örökké szenvedni fog. A biblia használati utasítás az embernek az emberhez.
Az Ószövetség az emberiség gyerekkorát írja le, az Újszövetség pedig a felnőttkort, amikor mindent megtehet az ember, csak nem biztos, hogy a hasznára válik.
„Jézus vére kiömlött az Univerzumba, és megváltja minden gyermekét a bűntől, aki hisz benne”
Rettenetes dolog lehet úgy haldokolni, hogy az ember bűnösnek érzi magát. De itt a kapaszkodó a végső órában, Jézus feláldozta magát, mint egy jó anya, és ha elfogadjuk az áldozatát, akkor nyugodt lélekkel csukhatjuk le a szemünket. A jó anya feltétel nélkül szeret, és mindent megbocsát. Isten női arca, vagyis az Atya, a fiú mellett ott a szentlélek, aki nő.
Gondoljunk csak a keresztvetésre: az Atya – fenn, a fejben, ahol a racionális gondolatok tanyáznak, a Fiú – lenn, sokkal lejjebb a szívtől, majdnem a vese tájékán, a vese pedig mint tudjuk szűrő, és nem árt alkalmazni ezt a szűrőt a cselekedeteink mérlegelésénél, majd fenn, a szív oldalán, és a másik, a jobb felünk megérintésével fejezzük be a keresztvetést. Megrajzoltuk önmagunkon az Y vonalat, mint a boncolásnál. És ezt is tesszük, ha szívből imádkozunk. Kitárjuk legbelsőbb lényünket. Aztán majd lesz valahogy. „Legyen meg a Te akaratod”.

A könyv tartalmáról bővebben itt (is) lehet tájékozódni.

Január húsz, szerdai nap, amikor meggyónom nemágyazásom történetét

Majdnem tizenegy óra, ránézek a vetetlen ágyra, és eszembe jut, amit E. barátnőm mondott: „Ne told az ágyat sehová, mégsem megyünk hozzád!”

Nálam nem azért kell illőképpen bejelentkezni, mert olyan k-rvára elfoglalt ember vagyok, hanem mert össze kell tolnom a franciaágyat, és berakni az ágyneműt a szekrénybe, mielőtt vendégeket fogadok. Mióta külön fekvőhelyet alakítottam ki magamnak, a nappaliban alszom.
Most olvastam egy cikket a Hoxán


Én is valamikor arról ábrándoztam, hogy tökéletes anya és feleség leszek. Feleségnek nem kellettem, bármennyire is igyekeztem, soha egy dicsérő szót nem kaptam. Vagyis boccs, kaptam: a főztömet dicsérte. Az nekem nem elég. Minek dicsérgetni egy ennyire múlandó dolgot, mint az étel? Az nem alkotás. Azért eszünk, hogy éljünk. Aki azért él, hogy egyen, az elég szomorú dolog. Tudok főzni, és jól főzök. De ez nekem így természetes. Mostanában kezdte el emlegetni Angi, aki úgyszintén egész jól halad a főzés területén, „Tudod anya, vannak olyan nők, akik még egy rizsát sem tudnak normálisan megfőzni. Tiszta szottyos, mállós lett, amit G.-nál ettem!”
Nem árt megtanulni az apró konyhai fortélyokat az édesanyánktól. Vagy ha az nem tanítja meg, akkor máshonnan. Mert olvastam egy másik cikket is

Akár a saját életemet olvastam volna. Nem szeretett az anyám, nem ért rá velem foglalkozni. Még most sem ismerjük egymást, és már soha nem is fog megismerni. Ez olyan szakadék, amin nem lehet átlépni.
Nem haragszom rá, megértem, megbocsátottam már régen. Neki nem volt saját édesanyja, meghalt, mikor az anyám két éves volt. Az anyukaságot pedig tanulni kell. A saját édesanyánktól. Már megvolt az első gyerekem, mikor rájöttem, hogy nem jól nevelem, mert az anyám nevelési mintáját követem. Ő pedig úgy nevelt, ahogy a saját mostohaanyjától látta. Ekkor kezdtem el gondolkodni, változtatni kell: nem kéne úgy nevelni a saját édes gyerekemet, ahogy egy tanulatlan, szállási parasztasszony nevelte a mostoha gyerekeit.
Hideg, rideg, gőgös nő volt a nagymamám. Nem gonosz, csak lelketlen. Olyan, aki semmit nem szeretetből tesz, hanem azért, hogy meg ne szólják. Én sem szerettem. Pedig ő volt az egyetlen, aki névnapomon mindig felköszöntött. Jött szeptember tizenkettedikén, hozta a kerti virágokból összeállított csokrot, és egy zacskó házi süteményt, habcsókot, nápolyit és mézes puszedlit. Ezeket előre el lehetett készíteni, berakni a spájzba, és várni az időt, mikor menni KELL névnapot köszönteni. Semmi spontán szeretet, csak illem.
Mikor meghalt, mégis nagyon megsirattam. Ő volt az utolsó nagymamám. Az apám anyjának halálába azt hittem, beleőrülök, apámat az egyik hétvégén temettük, őt a másikon. Utánahalt a fiának. Nem tudta feldolgozni az elvesztését. Meg sem próbálta. Egy hétig nem evett, nem beszélt, majd meghalt.
Mama hívő keresztény volt. Az apám elveszítette a hitét, templomba csak az illem kedvéért járt.
Mikor a nagymamám meghalt, azt gondoltam, ment kiverekedni a fiának a helyet a mennyországban, hogy biztosan beeresszék. Úgy gondolta, a többi három gyereke már ellesz valahogy itt a földön nélküle. Neki mennie kell a legfeketébb bárányával.
És én is elleszek már nélküle. Előbb a gyász fájt, majd elkezdtek hiányozni a beszélgetések, amiket a nagymamámmal folytattunk.
Mikor meglátogattam, mindig a legkényelmesebb fotelébe ültetett, körberakott párnákkal, hogy még kényelmesebben üljek, és beszélgettünk.
Ezt kaptam tőle örökségül, a felismerést, hogy a gyerekekkel beszélgetni kell. Meghallgatni őket, időt szánni a fontos és nem fontos dolgaikra. Mert nekik úgyis fontos minden, ha már mesélnek róla.

Mikor hazajön délután Angi az iskolából, letudta a matek pótárát, rajzórát, befekszik az ágyamba, hogy egy kicsit felmelegedjen, én beleülök a fotelbe mellé, és mesél. Elmeséli, mi történt vele az iskolában, és arról is, hogy milyen gondolatok jártak közben a fejében. Jó egy órát szoktunk beszélgetni, még soha nem mértem, mennyit. Majd alszik egy keveset, reggel korán kel, hatkor vagy még előbb. Amikor felébred, már felesleges megágyazni, nemsokára itt a lefekvés ideje.
Ugye hogy nem kell tolni azt az ágyat sehová sem?

Minden anyukának azt kéne kiírni a páncéljára, hogy "Harcra fel, győzni kell!"

Január tizenharmadika, szerda

Ma hülye nap volt, letudva végre minden feladat, most egy pokrócban ülök a gép előtt, kakukkfű és zsája keverékéből készült teámat iszogatom. Nagyon finom. Hogy bírtam ki eddig egyáltalán nélküle? (és természetesen az Endre nélkül, de belőle nem adok senkinek :) )
Kakukkfűteát kell inni:
-megfázás megelőzésére
-megfázás kezelésére
-köhögésre
-torokfájásra
-egyéb légúti megbetegedések kezelésére
-emésztés javítására
-bélférgek kiírtására
-test bedörzsölésére
-füstölésre
-régen a fertőzések idején mint antibiotikum volt használatos
-nyákoldó
-köptető
-köhögés ingercsillapító
-görcsoldó
-asztma
-dohányosok hörghurutja
-időskori tüdőtágulás
-hörgőtágulás
-illóolaja fertőtlenít, serkenti az immunrendszer működését, fokozza a fehérvérsejtek termelődését, tehát fürdésre és inhalálásra nagyon hatékony.
A zsálya pedig:
-torokgyulladásra
-felső légúti panaszokra és
-felfúvódás ellen javalt, valamint
-izzadáscsökkentő hatása van.

Január tizenkettedike, kedd

Boldog vagyok. Nem akarok filózgatni, aki megfogalmazásokat akar olvasni, megteheti itt.

Csak azt tudom, nemrégen még az is nehezemre esett, hogy felálljak. Ma pedig fejet mostam, segítettem a szomszédnak valami papír ügyekben, megmostam az ablakokat, kimostam és felraktam a függönyöket, legyalogoltam a kötelező egy óra hosszámat, és kedvet érzek a vasaláshoz :D

Bangó Margit Halk zene szól az ájszakában

Halk zene szól az éjszakában
Érezned kell, hogy rád találtam
S, így lesz miénk a boldogság
Ne gondolj arra, ami fáj

Ne nézd többé a múltam
Megtévedt szív is szerethet
De nézz könnyes szemembe
Olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek

A szívem háborgó tenger
S a szememből könnyek peregnek
Mert én téged szeretlek
Hagyd a múltat én sem kérdezem

Örülj, hogy itt vagy velem ne kérdezd miért könnyezem
Igazi nagy szerelem mily bennem ég
Szorítsd meg most a kezem boldogság maradj velem
Az ajkad úgy keresem mely lázban ég

Ne nézd többé a múltam
Megtévedt szív is szerethet
De nézz könnyes szemembe
Olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek

A szívem háborgó tenger
S a szememből könnyek peregnek
Mert én téged szeretlek
Hagyd a múltat én sem kérdezem

Örülj, hogy itt vagy velem ne kérdezd miért könnyezem
Igazi nagy szerelem mily bennem ég
Szorítsd meg most a kezem boldogság maradj velem
Az ajkad úgy keresem mely lázban ég

Ne nézd többé a múltam
Megtévedt szív is szerethet
De nézz könnyes szemembe
Olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek

A szívem háborgó tenger
S a szememből könnyek peregnek
Mert én téged szeretlek
Hagyd a múltat én sem kérdezem

Hagyd a múltat hisz én sem kérdezem

djordje balaševic prica o vasi ladačkom

Csak még egyet zenélünk, aztán vége

Január tíz, vasárnap déután, és még a napocska is kisütött

Nem tehetek róla, egész nap ez a dal jár az eszembe. Fruzsi, emlékszel? Pesma naše mladosti

Január tizedike, vasárnap. Dúúrva horror, de a végén lévő tanulság igaz. Gyengébb idegzetűek ne olvassák

Halott a test, csak néha gyomrában mozdulnak a szelek. Az izmokon apró mozgások futnak át, még nem kezdődött meg a folyamat. A puhább részek gyorsabban bomlanak. Először a gyomrot kezdik rágni belülről a savak. A tüdő még ép, nem horpadt be Összeszaladt egy kis vér, és egy erecskén keresztül a szívbe jutott. Dobbant egyet, majd még egyet. A tüdőbe levegő került, lassan megemelkedett a mellkas, a légcsövön távozott egy sóhaj.
Talán ujjperceit is megropogtatta. Nem látszott. Sötét van a koporsóban, a halk nesz összefolyt a szú percegésével a fában.
Mozdult a kéz, nekifeszült a fehér selyemborításnak. Engedett. Kinyitotta börtöne ajtaját, és kilépett. Álláról letépte a kendőt, a két fémpézt zsebébe dugta. Az apró halkan koccant, mint máskor.
Jár az élőhalott.
Végigment a gesztenyefáktól övezett úton, mint előtte annyiszor. Most már gyorsultak a léptei, mint akinek célja van. A családi házba sietett. Belesett az ablakon. Szülei, testvérei és anyja az asztal körül ültek, vacsoráztak. Arcuk kipirult az evés örömétől, álluk fénylett a lecsorgó zsírtól. Beszélgettek, nevetgéltek.

Elfordult az ablaktól, és a szeretője házához sietett. Szeretője, aki nemrég még sírva dobta koporsójára a nedves rögöt, már más szukával hentergett.

Járkálj csak élőhalott!
És hidd el, a temetőkapun hazudik a felirat „FELTÁMADUNK!”

Január kilenc

Sylvia Plath

Születésnapi költemény
1
Kicsoda
A virágzás hava betelt. A gyümölcs
Elfogyott vagy rohad. Csupa száj vagyok.
Októberben raktározni kell.
A fészer dohos mint a múmiagyomor.
Szerszámok, nyelek, rozsdás ekevas.
Itt vagyok itthon, halott fejek közt.
Hadd üljek virágcserépbe
A pók úgyse figyel majd.
Eltömött muskátli a szívem.
Talán ha a szél nem lebegtetné tüdőm…
Szirmok között kutyatest szaglász. Fordítva nyílnak.
Csörömpölnek, mint hortenziabokrok.
Vigasztalnak szétmálló fejek
Kiket tegnap szögeztem fel:
Bennlakók, kik nem telelnek át.
Káposzták: féreg-lila, ezüst-máz
Makacs fülek, molyette-bőr ruha, de
zöldszívűek,
vénájuk disznózsírfehér.
Ó, a gyakorlat gyönyöre!
A narancsszín tököknek nincs szeme.
E termek tele nőkkel, ki azt hiszik,
Ők madarak.
Unalmas iskola ez.
Gyökér vagyok, kő, bagoly-hulladék
Minden álom nélkül.

Január nyolcadika, amiben eggyet szusszanunk a lírai hangulat után, és más szőrös dolgokról regélünk

Ennyi líra és zenélés után tegyük le egy kicsit a lantot pihenni, mert még majd azt találja hinni a kedves olvasó, hogy állandóan ott jár az eszem, ahol másnak a madara sem.
Evezzünk egy kicsit más vizekre, témákra, beszéljünk pl. a háziállatokról.
Én szeptember negyedike óta egy Pipi nevű nőstény macskával osztom meg az ágyam és az életem nagy részét, aki először a becsületes Pamacs névre hallgatott, vagyis nem hallgatott, mert a tulajdonságai egy hiperaktív gyereknek és vérengző rotweilernek felelnek meg. A Pamacsból Pipiske lett, majd röviden csak Pipi, reménykedve abban, az csak egy urban legend, hogy a nevek visszahatnak viselőjének tulajdonságaira, és a Pipi név nem fogja arra késztetni, hogy pipi a szőnyegre, hanem szépen a ládába, ahogy ezt egy illemtudó cicakislánynak kell. Olvastam már komoly cikket is a szobatisztaságra szoktatásról, komolytalant is, Efraim Kishont tollából, és azt hittem, mindenre fel vagyok készülve. Kishont azt írta, hogy Cvindzsi azért mindig és kizárólag csak a piros szőnyegre, mert valószínűleg pipacsok között született, és a csecsemőkori élmények visszahatnak a tudatalattiban. Az én Pipim pedig valószínűleg a zöld gyepen látta meg a napvilágot, és vesztemre nálunk mindenhol zöld a szőnyeg. De még nem is pipi, azt elintézi szépen a ládában, hanem az a másik…, amit sokkal nehezebb eltávolítani. Kipróbáltam én már mindent, drága olajakat permeteztem szét, mert az egyik macskatanácsadó cikk szerint a cicus nem szereti a citromfű illatát. Nem is szerette, utálkozva tette a dolgát a szekrény mögött, de tette, rendületlenül. Egészen addig, míg valami isteni szikrától vezérelve szódabikarbónát szórtam a termékre. Ezen először megijedt, égnek meredt minden szál szőre, fújt is rá, majd megvetően megfordult, és az óta idilli bilihasználatban telnek napjaink.

Másik fura dolog, amiből Pipitől leckéket kaptam, az éjszakai vadászat. Tudtam, hogy a macskák ragadozók, és éjszaka vadásznak. De úgy gondoltam, ott van kiszórva tálkájába a Wiskas, vadássza, amikor akarja, én alszom. Így is volt ez egészen addig, míg öklömnyi szőrcsomóként majdnem az egész napját átaludta, éjszaka a hajamba kapaszkodva, napközben pedig egy „pótanyaként” funkcionáló barna pokrócba bújva. De ahogy felcseperedett, már nem volt elég a „prédát” megenni, előtte be kellett cserkészni, játszani vele, „megölni”, és csak azután elfogyasztani. Hatalmas csatákat vív főleg éjjel kettő és öt között, le fel rohangálva a lakásban, fújva, morogva, pofozgatva a macskaétel darabkákat, hogy reggelre kelve tele legyen a lakás legyőzött és félig megrágott „ellenfelekkel”.

Pipi elvileg a lányom macskája, csak valahogy mindig nálam köt ki, mivel én vagyok a házban minden személy ősanyja. Mióta megvan a macska egy dologban azért biztosak, vagyunk Angival: én már nem akarok kisgyereket, ő pedig még nem akar, legalábbis egy pár évig nem. Addig is jól kialussza magát. Utána már úgysem bír nyugodtan szunyálni a büdös életben soha többé.

Január hetedike, még mindig csütörtök van

Január hetedike +18-as tartalommal

Nem vagyok költő, legfeljebb a pénz kategóriában, sokkal szószátyárabb vagyok attól, hogy néhány sorba tudjam sűríteni mondanivalómat. De vannak élethelyzetek, amikor feleslegesé válik a szócséplés.Az emberből mégis kikívánkozik valami. Erre a legalkalmasabb forma a haiku. Egy ilyen ihletett alkalom után írtam meg ezt a pársorost, ami azóta is a kedvenc saját versem.

Haikuk

Az est becsoszog
csontos vén lábán puha
fekete mamusz

A hold bambán néz
tányérjából méz csorog
be a szobába

Gyertyaláng fénye
árnyékot vet a falra
tétován táncol

Gyűrött lepedők
buja takarásában
szusszan a kéj-vágy

Fejem válladon
összefonódott testünk
Laokon csoport

Dalol a lelkünk
szerelemről álmodik
átölel az éj

Január hatodika, szerda, amikor arra az elhatározásra jutottam, felrakok egy néhány novellámat ide

2oo6-ban írtam ezt a novellát. Első "gyerekeim" egyike, a legkedvesebbek közül való. C'est la vie, csak a szerepek cserélődnek.

Rómeó és Júlia a virágoskertben

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de lehet, épp a te kertedben ,volt egy Rózsa. Magányos és büszke , mint a Szépség általában. Tövében éldegélt egy néhány földigiliszta, de velük nem nagyon törődött a rátarti virág. Egyszer úgy tavasztájt nem messze tőle valami elkezdte emelgetni a földet, napról napra igyekezett kunkori szárával, zöld leveleivel a napfényre. Alighogy kibújt a földből két húsos levélkéje, rögtön szóba elegyedett a Rózsával. A Rózsa pedig, bármennyire is rátarti volt, már olyan régóta élt magányosan, hogy csodák csodájára(ő maga lepődött meg ezen leginkább), válaszolt neki. A Napraforgó, igen, mert ő volt a Rózsa mellett növekvő kis teremtmény, csodálta és érdekesnek találta a büszke növényt. Naphosszat elhallgatta, ahogy szépséges szájával történeteket mesél a nyárról, őszről, a télről és a fagyról, mindarról, amit még nem élt meg rövid élete során. A Rózsa elégedett volt, és végre boldog. Hisz olyan sokáig készülődött , hogy végre valaki csak őt csodálja, gyönyörködjön szirmai hamvasságában, bódító illatában! Tudta, nemsokára az ő életében is beköszönt az ősz. (az alsó levelei már egy picit elkezdtek sárgulni, de ezt nem vallotta volna be még magának sem a büszke növény)
A Napraforgó pedig készülődött. A két picike húsos levél először tenyérnyi nagyságúra nőtt, szára megvastagodott, majd a tetején megjelent egy busa gumó, amiből nemsokára szép, kerek, sárga szirmokkal övezett napraforgófej lett. Ahogy virágba szökkent a Napraforgó, hirtelen mintha megváltozott volna. Már nem törődött annyit a Rózsával.
- Helló!!! – kiabálta reggelenként boldog mosollyal a képén a munkába induló varjaknak. Azok szárnyukat lengetve, kaján vigyorral a csőrük csücskében integettek vissza. Hosszas eszmecseréket folytatott a különc Repkénnyel, kinek színes egyénisége elbűvölte a maga sajátos stílusával, nem törődve, hogy ezzel szomorúságot okoz a Rózsának. Kétségbeesetten igyekezett felhívni magára Magyal figyelmét, aki a rendre ügyelt a kertben, döntéseit alaposan megfontolva, minden lehetőséget átgondolva, ügyesen és tisztán tette a dolgát. Néha igyekezett felkiabálni a Tölgynek, aki a kert uralkodója volt, délcegen és megközelíthetetlenül trónolt a kert sarkában, nem törődve a csip-csup Napraforgókkal. Csak szolgája, Magyal szavára rezdült meg néha méltóságteljes koronájával. A Rózsa bánatos lett és újra magányos. Pedig mennyire boldog volt! Azt hitte, végre társra talált, akivel megoszthatja magányos gondolatait, aki gyönyörködik benne, akivel végre ő is törődhet, és kötődhet hozzá. Úgy gondolta, most már mindig kettesben maradnak, szeretetben, gyengéden figyelve egymásra, míg el nem jön a Tél. Az a tudat, hogy valaki, kinek csodálata, szeretet sokat számított neki, egy harmadik személyt többre tart nála, kétségeket ébresztett saját értékével kapcsolatban.
- Hátha nem is olyan szép? – Tépelődött magában.
- Az illatával lehet valami baj? – Hiszen a méhecskék, kiket ugyan nem szívesen engedett magához, nem jelezték neki .
- Talán a szirmai nem elég üdék? – Lopva végigpillantott magán, de mindent rendben talált. Mi baj lehet vele, hogy Napraforgó már megint Repkénnyel sugdolózik, jókat vihogva valami balga kis történeten? A Rózsa úgy érezte, ezt csak azért teszik, hogy őt bosszantsák. Miért ad magából másoknak, miért nem figyel rá többé? Eleinte megpróbálta halk szavakkal kérlelni a Napraforgót, reménykedve, ismét a régi lesz köztük minden. Hiszen szereti, és érzi, Napraforgó is szereti őt. Csak még annyira fiatal, annyira tapasztalatlan, még olyan rövid ideig élt, hogy nem ismeri, nem ismerheti a Törvényt, a Szerelem törvényét, melybe érces betűkkel e három szó van beleírva: TÖRŐDÉS, KÖTŐDÉS, INTIMITÁS. A Rózsa szomorú volt. Egyenként lehullatta szirmait a földre, és a lehullott szirmokon, mint könnycsepp, ült meg a reggeli harmat. Már nem tudott többé megszólalni. A Napraforgó kétségbeesett. Fekete fejét lehajtotta, sárga szirmait picikére sodorta a bánat. Már neki sem volt kedve beszélgetni senkivel .
A táj őszbe csavarodott. A Tölgy egyenként hullatta fura fejű gyerekeit, a makkokat. Hideg szelek tépték a Magyal és a Repkény leveleit. Egyik reggel egy sereg varjú érkezett a virágoskertbe. Éhesen vetették rá magukat a Napraforgóra. Tépték, cibálták testéből a zsíros magvakat, jóízűen csámcsogva.
A Napraforgó némán és szomorúan tűrte. Végül is, mindig arra vágyott, hogy adjon valamit a többieknek. Most teljesült a kívánsága. Őt magát falták fel. Boldog volt végre? Ki tudja...?

Január ötödike, kedd, ami nálunk piacnap, de nem mentem el

Ma addig fújdogáltam a tüzet, hogy majdnem lekéstem a bankot, közvetlenül a zárás előtt jutottam oda. De legalább nem kellett sokat várni, csak egy ember volt előttem. Épp megérkeztek a pénzszállítók is, egy zsákkal hoztak, onnan pedig vittek egyet. Ebben mi logika lehet? Kérdem az alkalmazottat, mi van a zsákban? Ha csoki, akkor kérek belőle :).
De csak két reklám örökírót adott. Míg irkálta az utalványokat, csörgött a telefon, elkezdett beszélni, én pedig bámultam az ajtó felé, egy alak jött be, aki sárga világítós mellényeket árult, amilyeneket a kocsikban kell tartani az újabb szabályok szerint. Én a kínaiban vettem, de a Zoli verte a balhét, hogy az nem jó, valami számnak vagy mi a halálnak kell lenni rajta, de ha már az utcán is lehet venni, akkor szerintem tökmindegy. Ezen filózgattam, míg az alkalmazott telefonált. Mikor végzett, kérdi tőlem, hogy odahallatszott e a szomszéd helyiségbe, amiről beszélt. Mondom szegénynek, nem tudom, szerintem nem. Meséltem volna el neki, hogy én tíz évig dolgoztam titkárnőként, automatikusan csukódik be a fülem, ha valaki a jelenlétemben elkezd telefonálni? Úgysem hitte volna el.

Január negyedike, ami egy dolgos hétfő

Amikor is reggel nyolckor még az ágyban feküdtem, kávémat iszogattam egy kis maradék tejszínhabbal, és néztem a reggeli Mokkát. Épp az idei duci szépségverseny győztesét faggatta a műsorvezető, azt tudakolta tőle, hány kiló. Mondja neki, mennyi. Majd kiesett a bögre a kezemből, én is annyi vagyok! Szomorúan jutott eszembe Efraim Kishont egyik írása a kopaszságról, mikor rádöbbent, hogy mások kopasznak tartják. Állt a moziban a jegypénztár előtti sorban, és az egyik ember azt mondta a másiknak: „Állj be a kopasz mögé” Hiába tekingetett, ő volt az utolsó a sorban. Pedig szerinte volt még haja, még nevet is adott mindegyik szálnak. Én pedig nem vagyok duci! Vagy legalábbis ha valaki megpróbál annak nevezni, búcsúzzon el a szemétől!
Gyorsan kimentem megpiszkálni a tüzet, ahogy nálunk nevezik azt a több órás b.szakodást, amit le kell lejteni a vizes fűrészporral a kazánban, hogy legalább negyven fokos vizet csináljak, addigra legalább a nagyja mérgem elpárologott. Majd felöltöztem és nyakamba vettem a várost. Még a sarkon is hallottam a macska ordibálását, mert utálja, ha maga marad. Meg is érdemli. Mostanában nagyon apás, mint minden lány, mikor egy kicsit felcseperedik. Mi anyák csak addig kellünk nekik, míg kivakarjuk őket a pelenkából. Csak a Zolival hajlandó enni, tévézni, aludni.
Nagyon jót gyalogoltam, főleg miután olyan helyre érkeztem, ahol nem csúszott. Rengeteg ismerőssel találkoztam, ma mindenki úgy döntött, nem biciklivel megy. Hogy miért? ;)
Három óra után érkeztem haza, ismét kezdődött a tűzgyújtási szertartás, csak én nem varázsigéket mormoltam közben, hanem káromkodásokat. Időközben hazajött az Angi is a rajzórájáról, nincs megelégedve magával, szerinte nem úgy halad, ahogy kéne. Ez a gyerek maximalista. Pont ezt kellett neki elörökölni az apjától! Valamelyik nap majd szkennelek be képeket a csendéleteiről, szerintem tök jók.
Gyorsan lekapkodtam a szárítóról a ruhákat, úgy döntöttem, egyet sem kell vasalni, mindent összehajtogattam és begyömöszöltem a szekrénybe, majd Angival bekészítettük magunkat egy bögre finom teával az ágyba, vártuk a Josibarátot. Mi minden szemetet megnézünk, a Józsit pedig különösen szeretjük. De sajnos nagy pechünk volt, hazaérkezett a miapánk, és elorozta tőlünk a távirányítót, majd a Nacional Geographikra csavarta, ahol egy dokumentumfilm ment az egerek és patkányok titkos életéről. Kénytelenek voltunk összeveszni vele, és megfosztani a távirányító feletti hatalmától. Hál istennek, megsértődött, és elment a szobájába olvasni. De mi annyira belefáradtunk a harcba, hogy a nehezen megszerzett távirányítóval a kezünkben, a Józsiműsor kellős közepén elaludtunk.

Január harmadika, ami szokványos vasárnap lenne, ha...

Megint sokáig aludtam, Angi odavolt az este, míg haza nem érkezik, addig nem bírok nyugodtan aludni. Inkább tévéztem, a macska örült, trambulinnak használta a hasam, az éjjeliszekrényt helyettesítő bárszékről ugrált rám a három és fél kilójával. Majd mikor ráunt, elment szétszedni a karácsonyi asztaldíszeket. Nem szóltam rá, addig is békében hagyott. Angi hazaérkezett, és végre nyugodtan alhattam.
Mikor felébredtem, csúszott az egész vasárnap. De nem baj, nem sietünk sehová. Szokásos konyhai szöszögés, kávé, számítógép. Csak belülről éreztem magam másképp. Éreztem, hogy újra életre kelek, élek. A testem már nem egy felesleges puttony, teher, élősködő pióca, amit naponta meg kell etetni, tisztán tartani, hogy funkcionáljon, de már nem képes adni semmit. Sem örömet, sem bánatot. Csak VAN, céltalanul, mert még nem múlt el.

Tudtam az eszemmel, az ember azért él, hogy megértsen, megtanuljon dolgokat, választ kapjon a kérdéseire, helyére kerüljön egy-egy mozaikdarab. De most megértem, átérzem az anyám döntését, mikor az apám halála után hozzáment ahhoz a nagyfejű parasztemberhez, akivel az óta is együtt vannak. „Magányos vagyok, kislányom!” hajtogatta minden másnap, mikor meglátogattam. Neki kevés volt a látogatásom, nekem sok. Végighallgatni a siralmait, miközben otthon várt a munka, a lányom, a saját életem. Lett neki kutyája, az sem volt elég társnak. Majd bejelentette, férjhez megy. Azt mondtam neki, támogatom, menjen csak, ha úgy látja jónak, de magamban haragudtam rá. Dühös voltam, mert megint nem velem akart törődni, rám várni, nekem kedveskedni, segíteni, hanem egy vadidegen bunkó parasztemberrel élni. Az én elegáns, arisztokrata kinézetű apám után! Nem is mentem a tájékára hónapokig. Mikor rákérdezett, talán haragszom, elegánsan bevágtam neki egy kamu- dumát arról, hogy jobb, ha szokták egymást, nem a családot vette el J. , hanem őt. Nem vitatkozott velem, rámhagyta. Azóta is felemás a viszonyunk. Pedig ennek már hét éve. Ma. 2009. január 3.-án érkezett el az idő, hogy legalább gondolatban bocsánatot kérjek tőle, amiért úgy döntött, nem a magányt választja. Mert ma megértettem valamit: embernek ember a társa, a nőnek pedig a férfi.

Január másodika, part II. amiben elhárítom a számítógépem hibáját

Elmentek a vendégek, hála istennek, ismét rájöttem arra, hogy élőben nehezen beszélgetek másokkal. Pedig igyekeztem. Majd leültem ide a számítógép mellé. Már napok óta nem úgy működik, ahogy kell. Én pedig nagyon nem értek hozzá. Endre, amennyire megtanított chatelés közben, véres verejtékkel, oszt annyi. De nem szégyellem a szőkeségem. Sőt, vállalom. Ez az egyetlen előnye annak, ha az ember nem híres. A kutya sem szarja le, ha buta valamiben. Húst például kiválóan, tudok rántani: először megszórom a húst ételízesítővel, majd egy konyharuhát teszek a deszka alá, így nem annyira hangos, és szépen megütögetem a klopfolóval. Majd morzsába (prézlibe) mártom, tojásba, amibe egy kis tejet és fokhagymaport szórtam, majd ismét a prézlibe, és kisütöm. Ja, nem erről akartam beszélni, hanem a számítógépről.
Napok óta nem működnek úgy a billentyűk, ahogy én szeretném, vagyis gyorsan és hibátlanul. Tudom, hogy leütöttem a betűt, mert k.rvagyorsan gépelek, és mégsem jelent meg a szövegben. Arra kezdtem már gyanakodni, hogy valaki kémprogramot telepített a gépemre, mikor eszembe jutott, hogy ennek a drótnélküli billentyűzetnek van egy kis fekete kerek része, amin egy villogó zöld gomb van, és ha rendben működik, akkor a zöld gomb villog. És én már napok óta nem látom a szemem sarkából a zöld villogást. Szétnéztem az asztalon, sehol a kis kerek fekete izé. Keresem az asztal mögött, ott lóg a szerencsétlen. Biztos a macska verte le. Visszarángattam az asztalra, azóta úgy gépelek, mint az istennyila. Gyorsan és hibátlanul! (csst! Aki hibát talált, az most szóljon, vagy hallgasson mindörökké)

Január másodika, írás a majdnem vasalásról és önkifejezésről

Mindig az volt a véleményem, hogy a semmiről nem kell blogolni. Nos, itt az ideje, hogy megszegjem ezt a szabályomat. A semmiről is fogok írni, vagyis a mindennapi szöszögésekről.


Ma jól kialudtam magam, majd kezdtem előkészíteni a vasalnivalót. Szortírozni. No, nem úgy kell elképzelni, hogy ingek, meg alsóneműk és stb, szépen sorban, majd nekiereszteni a vasalót… Á, nem…. Hanem: különraktam egy kupacba, amit nem kell vasalni, és egy másikba, amit kell. Egész kis rakás lett abból, amit úgy ítéltem, hogy kell. De még abba sem bírtam belefogni, vissza kellett rakni a kosárba, mert vendégek jelentkeztek be. Ilyen pechet! Kénytelen voltam ideülni a számítógép elé, míg várom a vendégeket. Egyébként utálok vasalni :)

Más: ma azon filóztam, amit az egyik író ismerősöm mondott: azért nem ír, mert nincs mondanivalója a világnak. Mi van emögött? Sértődöttség? Megbántott hiúság? Miért érzi ezt valaki, hogy abbahagyja, aki eddig egész jó novellákat írt? Elromlott benne valami? Csalódott önmagában? Azt hitte, többre képes, és elbukott a pudingpróbánál? Vagy ez is csak egy olyan mondat, amit kimond az ember, elfér a levegőben, utána pedig megváltozik?
Az írás önkifejezés. Aki írónak tartja magát, az írt, és írni fog. Legfeljebb néha lankad a kedve, pihen, vagy mi a szöszt csinál, de ez nem tartós állapot. Ahogy összevakarja magát, megint elkezd benne mocorogni a közlésvágy, és odaül püfölni a billentyűzetet.

Szeretném idézni barátnőm egyik írásának részletét, utólagos engedelmével. Okos mondatok, örülök, hogy megosztotta velem:

„A nő, ha nem ír: valakinek a valamije. Apjának lánya, férjének felesége, gyerekeinek anyja. Amikor a nő ír: végre önmagáé”
Szeretek önmagam lenni, önmagamé tenni. Szeretem ezt a kis falatnyi szabadságot. Mikor nem vagyok dróton rángatott majom, valaki/ valakik kezének –lábának meghosszabbítása. Én vagyok. És látám, hogy ez jó :).

Újév

Első újévi fogadalmam: megpróbálom nem tudomásul venni azt, hogy beteges lettem. Többet fogok mozogni, vagyis gyalogolok. Visszatérek a gyógynövényteáimhoz, a lapított magvaimhoz. Többet írok, legalább a blogot rendszeresen vezetem.
A tegnapi este szokványosan telt, ültem a számítógép előtt, chateltem az egyik rokonommal, majd éjfél után elmentem aludni. Kint dörgött az ég, durrogtak a petárdák. Eszembe jutott a legszebb petárdás élményem, mikor a postás, akit, szegényt naponta megzavart a szomszéd kutya, szilveszter napján pofájába dobta a petárdát. Kutyának természetesen semmi baja nem lett, de az óta tiszteletben tartja a postást, nem rohan utána két utca hosszat.
Másik pedig: nekünk, mióta ideköltöztünk, minden évben bedobálták a petárdát az udvarba a kedves szomszédok szilveszterkor, újév napján. "Viccből". Jó poénnak tartották. Egészen addig, míg Angi fel nem cseperedett annyira, hogy nálunk lehetett házibulit tartani újévkor. A gyerekek összehordtak annyi petárdát, hogy egy kisebb háborút meg lehetett volna vele nyerni. Persze, el is dobálták. Még hajnalban is füst kavargott az utcában. Azóta a szomszédok békén vannak, egy petárdát sem dobtak be hozzánk:). Nyugalmat nyertünk: D.

Angi házibuliba ment, a macska nem tudott róla, hogy újév van, nagyokat szunyált, mikor pedig fent volt, harapott, mint eddig.

Tegnap az év eseményeinek felsorolásából kimaradt, vettem új monitort. Hitelre! Nem nagy összeg, de Angi épp előtte ment Prágába kirándulásra, elég volt azt kiperkálni, és a zsebpénzt. A bank felhívta a könyvelőnket, és azt mondta az ügyintéző, hogy még nem is hallottak olyan vállalkozóról, aki 12.ooo dinár végett hitelt vett volna fel. Kapják be, most már hallottak. De én viszont több olyan vállalkozóról is hallottam, aki kölcsönt vett fel, hogy fizetni tudja a számláit, és fizetést adjon a munkásainak. Nekem még nem kellett.

Boldog új évet mindenkinek, megyek gyalogolni!