Téma: Az ifjú Ganümédesz elrablása

szobor az Olympiai múzeumból


Az ifjú Ganümédész nevével és történetével először Szabó Magda: „Zeusz küszöbén” c. regényében találkoztam. Ismertem és kedveltem a görög mondákat, de ettől épp megkímélt a Jóisten. Szabó Magda ismerte Ganümédesz történetét, csak nem gondolt bele, hogy milyen tartalom húzódik mögötte. Ő is csak akkor döbbent rá valóságra, mikor megpillantotta Zeusz szobrát Olympiában, ahogy kéjsóvár arccal cipeli a karján ülő kisfiút az Olümposzra. Addig neki is csak annyit mondott a történet, amennyit megtanult belőle görögórán. „A kis Ganümédész Trósz király fia volt. Ida hegyén legeltette a nyájat. Zeusznak annyira megtetszett a kisfiú, hogy egyből beleszeretett és sas képében elrabolta, felvitte magával az Olümposzra. A fiú később az istenek pohárnoka lett, és megkapta a főistentől a hallhatatlanságot is.”

Tudtam, hogy az ógörögöknél nem volt tabu a homoszexualitás, és fiatal fiúkkal is szeretkeztek. Mindig is büszke volta magamra, hogy tolerálni tudom a máságot, és ami két ember szabad akaratából történik, az felett nincs joga ítélkezni egy harmadiknak.

Michelangelo festménye



Michelangelo: Ganümédesz elrablása c. képén még meg sem botránkoztam. Viszi a sas felfelé a fiút, vagyis inkább fiatalembert, két karmával szétfeszítve fogja a lábait, a fiú ruhátlan, fenekével a sas alsó testéhez simul, kezével a nyakát öleli, úgy néznek ki, mintha máris aktus közben lennének, de mind a kettőnek tetszik a dolog. Szabad akarat, valakit rabolnak, az tiltakozik, kapálózik, inkább a nyakát töri, mint hogy valami méltatlan dolog történjen vele. Lent a földön egy kutya tátsa a száját, ugathat, vagy mi, de neki nem sok beleszólása van a dologba. Mi sem akarjunk.


Rembrandt festménye



A felháborodás, megbotránkozás akkor ért, mikor megnéztem Rembrant Ganümédesz elrablása című képét. Itt a mester kisfiúként, majdnem kisbabaként ábrázolja Ganümédeszt, akit a sas éppen virágszedés közben kaphatott el, ott vannak még a virágszálak, szorítsa apró kezében, még nem dobta el a feleslegessé vált terhet, pedig arcán már ott tükröződik az iszonyat és a félelem keveréke, sírhat kétségbeesetten torkaszakadtából, de fent a hegyen a birkáin kívül nem hallhatja meg senki sem. És egyébként is, amit Zeusz eltervez, annak megakadályozása legfeljebb Hérának szokott sikerülni, de ő most biztos nem ért rá. Igy viszi felfelé a sas Zeusz a babát, hiába sír, ordít, könyörög, ha tud egyáltalán beszélni. Ez már nem szabad akarat, szegény kicsike ruhája felhúzódva a derekán , a ruha vége a sas csőre között, bugyika nincs is rajta, kivan a kis kerek popsija, és mind összepisálta magát az iszonyattól, ott folyik ki a pisi picike kis mütyürüjén, de evvel nem foglalkozik a perverz állat. Sokszor mondtam már ki ezt a kifejezést, akkor is, amikor épp nem gondoltam komolyan, de ez most tényleg az. Ilyen kéjsóvár örömöt én még állat szemében nem láttam. Süljön ki az az erotomán szeme! Pfuj! Eddig is utáltam a sasokat, ezentúl még jobban fogom. Szerencsére errefelé nem sok szokott előfordulni.

Arcimboldo: A jó kertész portréja

A jó kertész portréja


Hiszen ez egy tál zöldség! Hogy lesz ebből kertész? Hát így

Rubens: A három grácia

Először a kifejezéssel találkoztam: rubensi alkat. „Kövér!”-legyintettem ötvenvalahány kilósan, talán még egy röpke pillanat erejéig elgondolkoztam azon, hogyan szeretkezhet férfi egy ilyen nőnek nevezett oldal-szalonnával.
Rubens képei nem ragadtak meg, kedvenc könyvemben, „A megfestett világ”-ban, ahol művészet ide vagy oda, kevés meztelenkedős kép volt, Rubenstől csak egyetlen egy képet találtam, az „Önarckép Isabella Branttal”, ahol a mester látható első feleségével. A nő ruhája földig érő bordó bársony, arany szegéllyel az alján, a felső részén deréktől felfelé világosabb virágos berakással. Tekintetemet inkább Isabella csúcsos, Merlin-varázslós kalapja és fodros bohócgallérja ragadta meg. A nő arcán fura arckifejezés ült. Olyan, mint azokon az emberekén, akik szeretnek úgy kikerekíteni egy történetet, hogy minél nagyobb és minél hősiesebb szerep jusson a saját személyüknek. Engem a Fitz Juliska nénire emlékeztetett, aki három házzal arrébb lakott tőlünk, sürün megjelent a nagymamánál, és vékony, csivitelő-csipogó hangjával beterítette az egész házat. Mikor elment, az volt az érzésem, hogy le kéne törölgetni a bútorokról hangjának nyomát, mert biztos ráragadt valami réteg a politúrra, és már nem fénylik olyan szépen. De a nagymamám is, aki egyébként mindenkit szívesen látott vendégül, csak a plafont nézte, mikor végre hazament. Később hallottam róla, hogy a férje megfojotta álmában egy párnával. Tökéletesen meg tudtam érteni.

Így aztán a Rubens házaspárral sem foglalkoztam különösebben egészen addig, míg meg nem ismertem Rubens „Három grácia” című képét.

A gráciák a görög mitológia Kháriszai, az egység, az öröm és a kellem szimbólumai, Zeusz lányai: a legfiatalabb Aglaia a Ragyogó, Euphroszüné az Öröm és a legidősebb Thaleia a Virágzó. Ők a föld termőképességének védelmezői, az emberek jótevői – kicsíráztatnak mindent, ami szemet–lelket gyönyörködtet, az ifjúságnak ők adnak testi–lelki szépséget. Ezért ők a szerelem védői, a kegyesség, a hála pártfogói, a múzsák mellett ők a költészet, zene és tánc patrónusai és egyben a művészet nagy mesterei is. Általában meztelenül és egymást érintve, ölelve ábrázolják őket.

Így van ez Rubens képén is. A „Három grácia“ nőalakjai közül kettő feleségeit ábrázolja: jobbról első felesége, Isabelle Brant látható, balról második felesége , Helen Fourment, akit az első feleség halála után vett nőül tizenhat éves korában az akkor ötvenhárom éves művész.

Isabella arcán már nyoma sincs annak a tudálékos, okoskodó arckifejezésnek, amit az „Önackép...“-en véltem felfedezni. Arcán inkább az orgazmus utáni elégedettség, jóllakottság sugárzik, amit a mesternek volt szerencséje megismerni, és még ennyi évvel a halála után is észben tartani, mivel a képet 1636-ban festette, amikor már hat éve Helen Fourment volt a felesége, akitől öt gyereke született (az utolsó gyereke, Konstanza Albertina, a mester halála után nyolc hónappal)

Nem ismerem részletesen Isabelle Brant önéletrajzát, de mintha ezen a képen terhes lenne. Vagy csak a mester fantáziája termékenyítette meg, mivel ő a legidősebb Khárisz, a Virágzó megtestesítője. Melleit sem a szexuális izgalom varázsolta feszesre, mint Helene Fourment formás kis cicijét, inkább gyerekszáj alakította csúcsosra a mellbimbót. Vastag combján a vékony, lecsusszanó fátyol inkább vonz, mint takar. Térde kövér, hájas gödrös, ellentétben a baloldalt álló Helene, a Ragyogó, márványsimaságú fiatal bőrével.
Helene térdei csak a "Bundácska" című képen válnak hájassá, ami egy pár évvel később készült.

A középen álló, harmadik nőalak kilétéről nem találtam semmit. Olyan, mint ha a két szélső nőalakot gyúrta volna egybe a művész, kilopva mind a kettőből azt, amit szexuálisan vonzónak, erotikusnak talált rajtuk.
A középső nőalak, az „Öröm“ háttal áll a képen, arca félprofilból látszik, mintha Helene nézne önmagával szembe egy háromrészes tükörben. A baloldalon álló nőalak haja leengedve, a középsőnek tarkóján kontyba fonva, a két nő frizuráját díszítő gyöngysor is hasonló. A test mintha Isabelle teste lenne. Idősebb a bőr, kidolgozottabbak az izmok. Erőteljes fenekén, amin egész nyugodtan megállna egy söröskorsó, baloldalt kidagad egy izomköteg, mivel a súly a bal lábon nyugszik. Farpofái közé beszorítva a jobboldali alak combjára tekeredő lehelletnyi kelme, az embert szinte arra ingereli, hogy kiszabadítsa a vékony anyagot.
Helene- Aglaia a baloldali nőalak, a legifjabb a nővérek közül. Mellét megkeményítette a nemi izgalom, bimbóját mintha most csókolta volna feszessé a mohó férfiszáj. Hasán sima a bőr, teste hibátlan és hamvas. De milyen is lenne egy tizenhat éves lánygyereké?

Rubens ezt a feleségét festette legtöbbet ruhátlanul. Nem is csoda, hogy öt gyereke született tőle.

„Mária a jobbik részt választotta”

Diego Rodriguez de Silva y Velazquez: Krisztus Márta és Mária házában

Ma reggel, ahogy készülődtem a fürdőszobai tükör előtt, egy bibliai történeten gondolkoztam.


Jézus ahogy járt kelt a tanítványaival, elfáradt, és betért egy ismerőséhez, Mártához megpihenni.
Nem tudom, hogyan zajlott akkoriban a dolog, de szerintem pont úgy, ahogy mostanában is. Bementek, leültek, levetették a cipőjüket, hogy ne nyomja a lábukat, sóhajtoztak egy keveset, még mindig hallgattak, majd kértek vagy kaptak innivalót, és ahogy egy kicsit kipihenték magukat, elkezdtek beszélgetni. Mártának volt egy húga, Mária. Az is odaült, és hallgatta őket. Márta pedig rohangált, mint a mérgezett egér, sütött- főzött, csapkodta a fazekakat a konyhában, le- föl nyargalászott a szobában. Mária pedig, mint afféle kisebbik testvér akit jobban elkényeztettek, ott fülelt a beszélgetők között.
Mikor Márta ráunt, hogy csak ő szaladgál le-fel, Mária pedig egy keresztül szál szalmát sem tesz a vendégek ellátása körül , felcsattant:

– Ugyan Jézus, szólj már rá a testvéremre, hogy jöjjön és segítsen nekem!

Jézus pedig a következőket válaszolta:

"Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha."

Ezt én nem értem. Vagyis nem tudom elfogadni egyik magyarázatot sem.

Mert van a vallásos magyarázata, Jézus szavait hallgatni mindig fontosabb, mint a házimunkával foglalkozni. De azért ha mind a két nő odaül hallgatózni, hogy mit beszélnek a férfiak, akkor nem tudom, hogy mit ettek volna?

A másik magyarázat szerint a tanulás fontosabb és értékesebb a kétkezi munkánál. No, ez is okés. (És még a biblia a nőellenes, aki már akkor tanulásra buzdította a nőket!) Én is ezt magyarázom mindig a lányomnak. „Tanulj, gyerekem!“ El is hitte nekem, szót is fogad. Tanul rendesen, a jobbik részt választotta. Nekem pedig megmaradt a mosás, főzés, takarítás, mert a balabbik részt is meg kell csinálni valakinek.

Vagy pedig az egésznek a magyarázata és megfejtése a mondat második felében rejtőzik. Itt:...“ sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. „
Vagyis: nem kell idegeskedni, izgulni, mindig csak egyetlen egy cél legyen a szemünk előtt, és tántoríthatatlanul haladjunk az felé. (Amen)