Január harmadika, ami szokványos vasárnap lenne, ha...

Megint sokáig aludtam, Angi odavolt az este, míg haza nem érkezik, addig nem bírok nyugodtan aludni. Inkább tévéztem, a macska örült, trambulinnak használta a hasam, az éjjeliszekrényt helyettesítő bárszékről ugrált rám a három és fél kilójával. Majd mikor ráunt, elment szétszedni a karácsonyi asztaldíszeket. Nem szóltam rá, addig is békében hagyott. Angi hazaérkezett, és végre nyugodtan alhattam.
Mikor felébredtem, csúszott az egész vasárnap. De nem baj, nem sietünk sehová. Szokásos konyhai szöszögés, kávé, számítógép. Csak belülről éreztem magam másképp. Éreztem, hogy újra életre kelek, élek. A testem már nem egy felesleges puttony, teher, élősködő pióca, amit naponta meg kell etetni, tisztán tartani, hogy funkcionáljon, de már nem képes adni semmit. Sem örömet, sem bánatot. Csak VAN, céltalanul, mert még nem múlt el.

Tudtam az eszemmel, az ember azért él, hogy megértsen, megtanuljon dolgokat, választ kapjon a kérdéseire, helyére kerüljön egy-egy mozaikdarab. De most megértem, átérzem az anyám döntését, mikor az apám halála után hozzáment ahhoz a nagyfejű parasztemberhez, akivel az óta is együtt vannak. „Magányos vagyok, kislányom!” hajtogatta minden másnap, mikor meglátogattam. Neki kevés volt a látogatásom, nekem sok. Végighallgatni a siralmait, miközben otthon várt a munka, a lányom, a saját életem. Lett neki kutyája, az sem volt elég társnak. Majd bejelentette, férjhez megy. Azt mondtam neki, támogatom, menjen csak, ha úgy látja jónak, de magamban haragudtam rá. Dühös voltam, mert megint nem velem akart törődni, rám várni, nekem kedveskedni, segíteni, hanem egy vadidegen bunkó parasztemberrel élni. Az én elegáns, arisztokrata kinézetű apám után! Nem is mentem a tájékára hónapokig. Mikor rákérdezett, talán haragszom, elegánsan bevágtam neki egy kamu- dumát arról, hogy jobb, ha szokták egymást, nem a családot vette el J. , hanem őt. Nem vitatkozott velem, rámhagyta. Azóta is felemás a viszonyunk. Pedig ennek már hét éve. Ma. 2009. január 3.-án érkezett el az idő, hogy legalább gondolatban bocsánatot kérjek tőle, amiért úgy döntött, nem a magányt választja. Mert ma megértettem valamit: embernek ember a társa, a nőnek pedig a férfi.