Január negyedike, ami egy dolgos hétfő

Amikor is reggel nyolckor még az ágyban feküdtem, kávémat iszogattam egy kis maradék tejszínhabbal, és néztem a reggeli Mokkát. Épp az idei duci szépségverseny győztesét faggatta a műsorvezető, azt tudakolta tőle, hány kiló. Mondja neki, mennyi. Majd kiesett a bögre a kezemből, én is annyi vagyok! Szomorúan jutott eszembe Efraim Kishont egyik írása a kopaszságról, mikor rádöbbent, hogy mások kopasznak tartják. Állt a moziban a jegypénztár előtti sorban, és az egyik ember azt mondta a másiknak: „Állj be a kopasz mögé” Hiába tekingetett, ő volt az utolsó a sorban. Pedig szerinte volt még haja, még nevet is adott mindegyik szálnak. Én pedig nem vagyok duci! Vagy legalábbis ha valaki megpróbál annak nevezni, búcsúzzon el a szemétől!
Gyorsan kimentem megpiszkálni a tüzet, ahogy nálunk nevezik azt a több órás b.szakodást, amit le kell lejteni a vizes fűrészporral a kazánban, hogy legalább negyven fokos vizet csináljak, addigra legalább a nagyja mérgem elpárologott. Majd felöltöztem és nyakamba vettem a várost. Még a sarkon is hallottam a macska ordibálását, mert utálja, ha maga marad. Meg is érdemli. Mostanában nagyon apás, mint minden lány, mikor egy kicsit felcseperedik. Mi anyák csak addig kellünk nekik, míg kivakarjuk őket a pelenkából. Csak a Zolival hajlandó enni, tévézni, aludni.
Nagyon jót gyalogoltam, főleg miután olyan helyre érkeztem, ahol nem csúszott. Rengeteg ismerőssel találkoztam, ma mindenki úgy döntött, nem biciklivel megy. Hogy miért? ;)
Három óra után érkeztem haza, ismét kezdődött a tűzgyújtási szertartás, csak én nem varázsigéket mormoltam közben, hanem káromkodásokat. Időközben hazajött az Angi is a rajzórájáról, nincs megelégedve magával, szerinte nem úgy halad, ahogy kéne. Ez a gyerek maximalista. Pont ezt kellett neki elörökölni az apjától! Valamelyik nap majd szkennelek be képeket a csendéleteiről, szerintem tök jók.
Gyorsan lekapkodtam a szárítóról a ruhákat, úgy döntöttem, egyet sem kell vasalni, mindent összehajtogattam és begyömöszöltem a szekrénybe, majd Angival bekészítettük magunkat egy bögre finom teával az ágyba, vártuk a Josibarátot. Mi minden szemetet megnézünk, a Józsit pedig különösen szeretjük. De sajnos nagy pechünk volt, hazaérkezett a miapánk, és elorozta tőlünk a távirányítót, majd a Nacional Geographikra csavarta, ahol egy dokumentumfilm ment az egerek és patkányok titkos életéről. Kénytelenek voltunk összeveszni vele, és megfosztani a távirányító feletti hatalmától. Hál istennek, megsértődött, és elment a szobájába olvasni. De mi annyira belefáradtunk a harcba, hogy a nehezen megszerzett távirányítóval a kezünkben, a Józsiműsor kellős közepén elaludtunk.