Január huszonnégy, vasárnap, amikor főzés közben, kiskonyhai szinten filozofálok

Coleho: „A Piedra folyó partján ültem és sírtam” c. könyv elolvasása után keletkezett gondolataim

Vallásos giccs – írta valaki a könyvre. Nagyon megörültem ennek a kifejezésnek, mert én is úgy éreztem, tényleg az.
Coelho történetbe ágyazta, amit a különböző spiritualitást fejlesztő könyvek úton-útfélen trombitálnak: merjünk önmagunk lenni, vetkőzzük le a korlátainkat, a szüleink által belénk sulykolt gondolatokat a „rendes” életről. Toljuk háttérbe önmagunkban azt a „Másik”-at, aki mindig úgy cselekszik, ahogy az emberek, a társadalom elvárja tőle. Aki nem elég bátor arra, hogy nemet mondjon. Merjük választani a keskeny ösvényt, a rögösebbiket, veszélyesebbet, amin mindenki önmagának alkotja a szabályokat, és majd útközben derül ki, hogy azok megállják e a helyüket. Míg „úton” vagyunk, növeljük magunkban a hitet, mert kell valami kapaszkodó, ha emberileg gyöngének érezzük magunkat. Mindig azt szoktam mondogatni, az embernek akkor kell a hit, ha már csalódott önmaga erejében. Mikor emberként már „összesz.rta” magát, tökre padlóra került, onnan csak úgy tud feltápászkodni, mikor valakit maga mellé képzel, akit erősebbnek gondol önmagánál. Más úgy belépni egy ajtón, ha az ember azt gondolja, „Az Úr velem van”, mintha csak a Jóska vagy a Juli lépne be, aki épp leszokó félben van az alkoholizmusról, a kábítószerről vagy épp egy pocsék házasságból akar önerőből menekülni.

Talán az a baj, hogy én elég régóta a saját szabályaim szerint élek, talán az, hogy majdnem a fele életem tájékán találkoztam evvel a könyvvel, és előtte elolvastam már egy tonnányi írást, ami a hit növeléséről szól, nekem nem tetszett ez a regény.

Megjegyzem, ügyes húzás volt Coelhotól történetet kanyarintani egy divatos ideológia köré, megspékelni olyan dolgokkal, amik a felkapott vallási csoportok repertoárjában is szerepelnek, mint pl. a nyelveken szólás – megjegyzem, ez létezhet attól, hogy én nem hiszek benne. Sőt, meg is tudom magyarázni, miért. Lényegében a csecsemő is „nyelveken szól”, mikor a gőgicsél az édesanyjának. Ezt az állapotot teremti meg a felnőtt ember a „nyelveken szólással” Istenhez, amiben nem szab korlátokat a racionális, „értelmes emberi nyelven” történő gondolkozás. De én inkább megmaradok a Mianyánknál. Annak a kielemzésével is meg lehetne tölteni egy néhány száz oldalas könyvet.

Érdekes a regényben az a feltételezés, hogy Istennek van női arca. De erre magamtól is rájöttem a Biblia olvasása közben. Én Jézusban fedeztem fel női vonásokat. Mint egy jó anya, képes volt feláldozni magát a gyerekeiért, mert annyira szerette őket. Bocsásson meg a férfinem, de ők erre nem képesek. Hősködni igen, de „csak úgy”, szeretetből nem képesek feláldozni magukat. (Uff, én beszéltem :) )

Az Ószövetség istenképe haragvó jóisten, aki haragjában ölni tudott, egész városokat pusztított el a föld színéről, mint Szodoma és Gomorra, és akinek kegyeiért ölni tudtak, mint pl. Káin.
Aki képes megállni, hogy ne lépjen a bűn útjára, betartsa a biblia által felállított törvényeket, az megkapja jutalmát, aki nem, az elbukik, és örökké szenvedni fog. A biblia használati utasítás az embernek az emberhez.
Az Ószövetség az emberiség gyerekkorát írja le, az Újszövetség pedig a felnőttkort, amikor mindent megtehet az ember, csak nem biztos, hogy a hasznára válik.
„Jézus vére kiömlött az Univerzumba, és megváltja minden gyermekét a bűntől, aki hisz benne”
Rettenetes dolog lehet úgy haldokolni, hogy az ember bűnösnek érzi magát. De itt a kapaszkodó a végső órában, Jézus feláldozta magát, mint egy jó anya, és ha elfogadjuk az áldozatát, akkor nyugodt lélekkel csukhatjuk le a szemünket. A jó anya feltétel nélkül szeret, és mindent megbocsát. Isten női arca, vagyis az Atya, a fiú mellett ott a szentlélek, aki nő.
Gondoljunk csak a keresztvetésre: az Atya – fenn, a fejben, ahol a racionális gondolatok tanyáznak, a Fiú – lenn, sokkal lejjebb a szívtől, majdnem a vese tájékán, a vese pedig mint tudjuk szűrő, és nem árt alkalmazni ezt a szűrőt a cselekedeteink mérlegelésénél, majd fenn, a szív oldalán, és a másik, a jobb felünk megérintésével fejezzük be a keresztvetést. Megrajzoltuk önmagunkon az Y vonalat, mint a boncolásnál. És ezt is tesszük, ha szívből imádkozunk. Kitárjuk legbelsőbb lényünket. Aztán majd lesz valahogy. „Legyen meg a Te akaratod”.

A könyv tartalmáról bővebben itt (is) lehet tájékozódni.