Január huszonöt, hétfő

Mikor először olvastam Végel László összefoglalóját az egyik nyaráról, amiben azt írta „Ezen a nyáron sokat dolgoztam, elolvastam x könyvet…” megdöbbentem. Az olvasás munka?
A gyerekem apja „kiugrott paraszt”. (Ha van olyan, hogy „kiugrott pap”, miért ne lenne olyan is, hogy „kiugrott paraszt”? Hiszen a kiugrott pap élete végéig magán viseli a papi mentalitás jegyeit. Mint ahogy a kiugrott paraszt is, ha már nem a földet túrja, hanem más valamivel foglalkozik.)
Neki a munka szó alatt a fizikai munka értendő. Mivel a paraszt családoknál a „zasszony” hasznot hajtó munkaeszköznek számít, aki „pontosan és rendesen teszi a dolgát a haszonállat kategóriában”, mint ahogy ezt már leírtam a másik blogomban. Az olvasás csak „úri huncutság”, amit az ember akkor művel, ha már elvégezte az összes feladatát. Olyan egy asszonynál mikor szokott lenni? Éjszaka, amikor már annyira fáradt, hogy bealszik az arcára hulló könyv alatt, addig sem zavarja az éjjeli lámpa fénye, mert már annyi ereje sincs, hogy lekapcsolja.
Én ezt elhittem, mint megannyi más lélekölő hülyeséget, amit az idők során beszoptam.
De az olvasásról nem bírtam lemondani. Hiányzott a könyv, az okos sorok, amin napközben gondolkozni lehet, míg az ember az udvart söprögeti, vagy borsót fejt.
Tehát olvastam. Olvastam a fürdőszobában, olvastam palacsintasütés közben, olvastam arra várva, míg a vízköves kisbojlerben megmelegszik a másik két liter víz, amivel el tudom öblíteni az elmosott edényeket. Az olvasás elszórakoztatott és elgondolkodtatott.
Az olvasás „munka” mivoltára akkor kezdtem rájönni, mikor tavalyelőtt beléptem a Karcolat írói műhely Scriptoriumába. Véleményeztük egymás írásait, kiszedtük a hibákat.
Ez bizony munka, méghozzá "nehéz" szellemi munka. Míg az ember gyakorlatlan ezen a téren, jó sok időbe telik mire végez egy novellával, és olyan formába önti a véleményét, hogy a másik se sértődjön meg. Mert a kezdő írópalánta érzékeny és hamar felkapja a vizet, ha a véleményező bántja az „újszülött gyermekét”. Evvel mindenki így van, hiába is próbálja tagadni.

Most egy újféle „munkába” fogtam. Véleményt írok azokról a művekről, amiket elolvastam. Még egy kicsit bátortalan ez a kezdeményezésem, még ellenkezik bennem valami, hogy a regény rövid tartalmát is leírjam. Majd elolvassa az, akit érdekel. De a mű nyomán született gondolatokat már ki merem engedni magamból. Azok néha gyorsan történnek, mint pl. a Coelho regény elolvasása után, amitől szó- diarrhoeát kaptam, hogy finoman fejezzem ki magam, és van, ami érik bennem, mint K. Vonnegut „Az ötös számú vágóhíd”-ja okozta megdöbbenés. Húsz évig írta Vonnegut ezt a regényét. Remélem, nekem nem kell annyi a megemésztéséhez. De időre van szükségem. Egyenlőre csak annyit, hogy fantasztikus!