Január hatodika, szerda, amikor arra az elhatározásra jutottam, felrakok egy néhány novellámat ide

2oo6-ban írtam ezt a novellát. Első "gyerekeim" egyike, a legkedvesebbek közül való. C'est la vie, csak a szerepek cserélődnek.

Rómeó és Júlia a virágoskertben

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de lehet, épp a te kertedben ,volt egy Rózsa. Magányos és büszke , mint a Szépség általában. Tövében éldegélt egy néhány földigiliszta, de velük nem nagyon törődött a rátarti virág. Egyszer úgy tavasztájt nem messze tőle valami elkezdte emelgetni a földet, napról napra igyekezett kunkori szárával, zöld leveleivel a napfényre. Alighogy kibújt a földből két húsos levélkéje, rögtön szóba elegyedett a Rózsával. A Rózsa pedig, bármennyire is rátarti volt, már olyan régóta élt magányosan, hogy csodák csodájára(ő maga lepődött meg ezen leginkább), válaszolt neki. A Napraforgó, igen, mert ő volt a Rózsa mellett növekvő kis teremtmény, csodálta és érdekesnek találta a büszke növényt. Naphosszat elhallgatta, ahogy szépséges szájával történeteket mesél a nyárról, őszről, a télről és a fagyról, mindarról, amit még nem élt meg rövid élete során. A Rózsa elégedett volt, és végre boldog. Hisz olyan sokáig készülődött , hogy végre valaki csak őt csodálja, gyönyörködjön szirmai hamvasságában, bódító illatában! Tudta, nemsokára az ő életében is beköszönt az ősz. (az alsó levelei már egy picit elkezdtek sárgulni, de ezt nem vallotta volna be még magának sem a büszke növény)
A Napraforgó pedig készülődött. A két picike húsos levél először tenyérnyi nagyságúra nőtt, szára megvastagodott, majd a tetején megjelent egy busa gumó, amiből nemsokára szép, kerek, sárga szirmokkal övezett napraforgófej lett. Ahogy virágba szökkent a Napraforgó, hirtelen mintha megváltozott volna. Már nem törődött annyit a Rózsával.
- Helló!!! – kiabálta reggelenként boldog mosollyal a képén a munkába induló varjaknak. Azok szárnyukat lengetve, kaján vigyorral a csőrük csücskében integettek vissza. Hosszas eszmecseréket folytatott a különc Repkénnyel, kinek színes egyénisége elbűvölte a maga sajátos stílusával, nem törődve, hogy ezzel szomorúságot okoz a Rózsának. Kétségbeesetten igyekezett felhívni magára Magyal figyelmét, aki a rendre ügyelt a kertben, döntéseit alaposan megfontolva, minden lehetőséget átgondolva, ügyesen és tisztán tette a dolgát. Néha igyekezett felkiabálni a Tölgynek, aki a kert uralkodója volt, délcegen és megközelíthetetlenül trónolt a kert sarkában, nem törődve a csip-csup Napraforgókkal. Csak szolgája, Magyal szavára rezdült meg néha méltóságteljes koronájával. A Rózsa bánatos lett és újra magányos. Pedig mennyire boldog volt! Azt hitte, végre társra talált, akivel megoszthatja magányos gondolatait, aki gyönyörködik benne, akivel végre ő is törődhet, és kötődhet hozzá. Úgy gondolta, most már mindig kettesben maradnak, szeretetben, gyengéden figyelve egymásra, míg el nem jön a Tél. Az a tudat, hogy valaki, kinek csodálata, szeretet sokat számított neki, egy harmadik személyt többre tart nála, kétségeket ébresztett saját értékével kapcsolatban.
- Hátha nem is olyan szép? – Tépelődött magában.
- Az illatával lehet valami baj? – Hiszen a méhecskék, kiket ugyan nem szívesen engedett magához, nem jelezték neki .
- Talán a szirmai nem elég üdék? – Lopva végigpillantott magán, de mindent rendben talált. Mi baj lehet vele, hogy Napraforgó már megint Repkénnyel sugdolózik, jókat vihogva valami balga kis történeten? A Rózsa úgy érezte, ezt csak azért teszik, hogy őt bosszantsák. Miért ad magából másoknak, miért nem figyel rá többé? Eleinte megpróbálta halk szavakkal kérlelni a Napraforgót, reménykedve, ismét a régi lesz köztük minden. Hiszen szereti, és érzi, Napraforgó is szereti őt. Csak még annyira fiatal, annyira tapasztalatlan, még olyan rövid ideig élt, hogy nem ismeri, nem ismerheti a Törvényt, a Szerelem törvényét, melybe érces betűkkel e három szó van beleírva: TÖRŐDÉS, KÖTŐDÉS, INTIMITÁS. A Rózsa szomorú volt. Egyenként lehullatta szirmait a földre, és a lehullott szirmokon, mint könnycsepp, ült meg a reggeli harmat. Már nem tudott többé megszólalni. A Napraforgó kétségbeesett. Fekete fejét lehajtotta, sárga szirmait picikére sodorta a bánat. Már neki sem volt kedve beszélgetni senkivel .
A táj őszbe csavarodott. A Tölgy egyenként hullatta fura fejű gyerekeit, a makkokat. Hideg szelek tépték a Magyal és a Repkény leveleit. Egyik reggel egy sereg varjú érkezett a virágoskertbe. Éhesen vetették rá magukat a Napraforgóra. Tépték, cibálták testéből a zsíros magvakat, jóízűen csámcsogva.
A Napraforgó némán és szomorúan tűrte. Végül is, mindig arra vágyott, hogy adjon valamit a többieknek. Most teljesült a kívánsága. Őt magát falták fel. Boldog volt végre? Ki tudja...?