Január húsz, szerdai nap, amikor meggyónom nemágyazásom történetét

Majdnem tizenegy óra, ránézek a vetetlen ágyra, és eszembe jut, amit E. barátnőm mondott: „Ne told az ágyat sehová, mégsem megyünk hozzád!”

Nálam nem azért kell illőképpen bejelentkezni, mert olyan k-rvára elfoglalt ember vagyok, hanem mert össze kell tolnom a franciaágyat, és berakni az ágyneműt a szekrénybe, mielőtt vendégeket fogadok. Mióta külön fekvőhelyet alakítottam ki magamnak, a nappaliban alszom.
Most olvastam egy cikket a Hoxán


Én is valamikor arról ábrándoztam, hogy tökéletes anya és feleség leszek. Feleségnek nem kellettem, bármennyire is igyekeztem, soha egy dicsérő szót nem kaptam. Vagyis boccs, kaptam: a főztömet dicsérte. Az nekem nem elég. Minek dicsérgetni egy ennyire múlandó dolgot, mint az étel? Az nem alkotás. Azért eszünk, hogy éljünk. Aki azért él, hogy egyen, az elég szomorú dolog. Tudok főzni, és jól főzök. De ez nekem így természetes. Mostanában kezdte el emlegetni Angi, aki úgyszintén egész jól halad a főzés területén, „Tudod anya, vannak olyan nők, akik még egy rizsát sem tudnak normálisan megfőzni. Tiszta szottyos, mállós lett, amit G.-nál ettem!”
Nem árt megtanulni az apró konyhai fortélyokat az édesanyánktól. Vagy ha az nem tanítja meg, akkor máshonnan. Mert olvastam egy másik cikket is

Akár a saját életemet olvastam volna. Nem szeretett az anyám, nem ért rá velem foglalkozni. Még most sem ismerjük egymást, és már soha nem is fog megismerni. Ez olyan szakadék, amin nem lehet átlépni.
Nem haragszom rá, megértem, megbocsátottam már régen. Neki nem volt saját édesanyja, meghalt, mikor az anyám két éves volt. Az anyukaságot pedig tanulni kell. A saját édesanyánktól. Már megvolt az első gyerekem, mikor rájöttem, hogy nem jól nevelem, mert az anyám nevelési mintáját követem. Ő pedig úgy nevelt, ahogy a saját mostohaanyjától látta. Ekkor kezdtem el gondolkodni, változtatni kell: nem kéne úgy nevelni a saját édes gyerekemet, ahogy egy tanulatlan, szállási parasztasszony nevelte a mostoha gyerekeit.
Hideg, rideg, gőgös nő volt a nagymamám. Nem gonosz, csak lelketlen. Olyan, aki semmit nem szeretetből tesz, hanem azért, hogy meg ne szólják. Én sem szerettem. Pedig ő volt az egyetlen, aki névnapomon mindig felköszöntött. Jött szeptember tizenkettedikén, hozta a kerti virágokból összeállított csokrot, és egy zacskó házi süteményt, habcsókot, nápolyit és mézes puszedlit. Ezeket előre el lehetett készíteni, berakni a spájzba, és várni az időt, mikor menni KELL névnapot köszönteni. Semmi spontán szeretet, csak illem.
Mikor meghalt, mégis nagyon megsirattam. Ő volt az utolsó nagymamám. Az apám anyjának halálába azt hittem, beleőrülök, apámat az egyik hétvégén temettük, őt a másikon. Utánahalt a fiának. Nem tudta feldolgozni az elvesztését. Meg sem próbálta. Egy hétig nem evett, nem beszélt, majd meghalt.
Mama hívő keresztény volt. Az apám elveszítette a hitét, templomba csak az illem kedvéért járt.
Mikor a nagymamám meghalt, azt gondoltam, ment kiverekedni a fiának a helyet a mennyországban, hogy biztosan beeresszék. Úgy gondolta, a többi három gyereke már ellesz valahogy itt a földön nélküle. Neki mennie kell a legfeketébb bárányával.
És én is elleszek már nélküle. Előbb a gyász fájt, majd elkezdtek hiányozni a beszélgetések, amiket a nagymamámmal folytattunk.
Mikor meglátogattam, mindig a legkényelmesebb fotelébe ültetett, körberakott párnákkal, hogy még kényelmesebben üljek, és beszélgettünk.
Ezt kaptam tőle örökségül, a felismerést, hogy a gyerekekkel beszélgetni kell. Meghallgatni őket, időt szánni a fontos és nem fontos dolgaikra. Mert nekik úgyis fontos minden, ha már mesélnek róla.

Mikor hazajön délután Angi az iskolából, letudta a matek pótárát, rajzórát, befekszik az ágyamba, hogy egy kicsit felmelegedjen, én beleülök a fotelbe mellé, és mesél. Elmeséli, mi történt vele az iskolában, és arról is, hogy milyen gondolatok jártak közben a fejében. Jó egy órát szoktunk beszélgetni, még soha nem mértem, mennyit. Majd alszik egy keveset, reggel korán kel, hatkor vagy még előbb. Amikor felébred, már felesleges megágyazni, nemsokára itt a lefekvés ideje.
Ugye hogy nem kell tolni azt az ágyat sehová sem?