Január harmincegyedike, vasárnap

így pihenünk mi

Január harmincegyedike, vasárnap. Holnap hétfő és február elseje, majd kedd másodika. Ez a naptári felsorolás nem a szellemi leépülés jele, hanem azon gondolkoztam, akkora zergenye van már hetek óta, ha pont február másodikán akar kisütni a nap, és visszazavarja a medvét a barlangjába, akkor lecsapom az égről. Vagy visszaráncigálom a medvét- még nem döntöttem. Elegem van a télből!

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd - part II

Mivel a gugli előkelő második oldalton a blogomat dobja ki találatként, és hogy kapjanak valamit a kattintásukért, akik idelátogatnak, mégiscsak bemásolom a Wikiből, miről szól a regény:

"A történet főhőse az esetlen és ösztövér Billy Pilgrim, aki – miután Tralfamador bolygó lakói elrabolják – kiesik az időből, azaz tetszése szerint mozog élete különböző pontjai között, születésétől a haláláig. Akárcsak Vonnegut, Billy is megjárja a második világháborút, s miután ezredét szétverik, a dicsvágyó, ám agresszív és ostoba Roland Weary támogatja az esetlen Billyt a menekülésben. A németek elfogják őket, s rövidesen az elüszkösödött lábú Weary meghal, ám előtte még közli társaival, hogy Billy Pilgrim ölte meg őt. Egyikük, a zavarodott Paul Lazzaro esküt tesz Pilgrim meggyilkolására. A németek foglyaként mindannyian Drezdába kerülnek, s az ötös számú vágóhíd (Schlachthof Fünf) pincéjében szállásolják el őket, így lesznek tanúi az „Elba-parti Firenze” lebombázásának. A háborúból hazatérve Billy optometrikus lesz, s feleségül veszi a csúnya, kövér, ámde gazdag Valencia Merble-t, egy optometriai üzem tulajdonosának lányát, ekképpen maga is jómódú lesz. Évtizedekkel később túlél egy repülőgép-szerencsétlenséget és kórházba kerül – eközben a kórházi látogatásra induló felesége autójában szén-monoxid-mérgezésben meghal –, s ekkor tudatosul benne, hogy saját élete helyszínei között ugrál. Ugyanekkor derül ki, hogy előzőleg hosszabb időt töltött Tralfamador bolygón, a helyi állatkertben, ahol egy népszerű és gyönyörű pornófilmsztárral, Montana Wildhackkel egy plexikalitkában, a tralfamadoriak előtt élték emberi életüket, s közös gyermekük is született. Billy magáévá teszi a tralfamadoriak időszemléletét: életünk nem egymást követő események láncolata, ahogy mi látjuk, hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik, múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és mint eleve létező megváltozhatatlan. Igazából tehát nem halunk meg, hiszen sok másik pillanatban továbbra is élünk. Billy hátralévő életében a fatalista tralfamadori élet- és időszemléletet hirdeti, mígnem Lazzaro, több évtizedes ígéretét betartva, lelövi őt, de a következő pillanatban Billy csak átugrik élete egy másik pillanatába. Az „időből való kieséshez” igazodik Vonnegut történetmesélése is, azaz a különböző idősíkok folyamatosan váltakoznak, a németországi hómezőn csetlő-botló Billy Pilgrim egyszerre húsz évvel későbbi házassági évfordulóján, majd gyerekkorában találja magát stb.

Vonnegut ebben a regényében használta először híressé vált, szarkasztikus összegző mondatát: valahányszor a halálról esik szó, a szerző hozzáteszi: „Így megy ez” (angol eredetiben „And so it goes”). Mindez a tralfamadoriak fentebb ismertetett időszemléletét tükrözi: valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „Így megy ez.” Ebben a kötetben is feltűnik Vonnegut regényeinek majd állandó szereplője és alteregója, a sci-fi író Kilgore Trout."
Forrás: pont itt

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

Az első, ami szembetűnt, hogy halálos nyugalommal tudott írni az átélt szenvedésekről, amik ténylegesen is megtörténtek vele, magáévá téve a tralfamadoriak életszemléletét, akik a halálról és a szenvedésről úgy vélekedtek, hogy „Így megy ez” mert életük négy idősíkban folyt, és csak az egyikben szenvedtek, a másik idősíkban tökre jól érezték magukat, lehet épp születésnapot ünnepeltek.
Én sem szoktam különösen hanyatt esni a rossz dolgokon, mikor már megtörtént, és magamhoz tértem, igyekszem elfelejteni. Csak én egy bibliai igével szoktam magam vigasztalni: „Szeret az Úr, mert életben hagyott”. Ami annyit jelent, hogy még mindig van időm szép dolgokat megélni, javítani azon, amit esetleg összekutyultam, bocsánatot kérni és jóvátenni, ha valaki ellen vétkeztem. A rosszra pedig ráeresztem a „delete” gombot. Nem tudom, hol lennék, ha nem így élem az életem.

Másik, amin úgyszintén nagyon jót szórakoztam az volt, mikor a trafalmadoriak elrabolják, és egy plexi kalickába csukják, hoznak mellé egy fiatal, nagyon dekoratív pornószínésznőt, hogy ne unatkozzon. A nő teherbe esik, akkora lesz, mint egy bálna, és tele lesz májfoltokkal. Vagyis magyarán elcsúnyul. Ne etessen engem senki avval, hogy van olyan férfi, aki szépnek találja a terhes feleségét vizenyősen felduzzadt testtel, ezer kilósan, amikor már arra sem képes, hogy maga bekösse a cipőfűzőjét. Az egész más tészta, büszkén sétálgat vele a városban, körbehordozva, mint a győzelmi áldozati véres kardot, mutogatva, „Ezt meg én csináltam, nézzétek meg, milyen klassz hím vagyok, képes voltam rá!” Ez a férfihiúság kategóriájába tartozik, és nem arról szól, hogy szépnek találja. Itt is magát ünnepeli, mint (majdnem) minden helyzetben.
Arról nem ír, de sejthető, hogy már eléggé unja a csinibabát, mert nincs az a szép, jó, vagy finom dolog, amiből az ember minden nap részesül, és nem un rá.

A volt komám mesélte egyszer azt az esetet, hogy Pesten álltak az egyik haverjával valamelyik hídon, és mikor meglátott egy jó nőt, spontánul kibukott belőle: „Nézd milyen klassz csaj! „ A haverja csak lakonikus rövidséggel annyit válaszolt rá:”Hagyd a francba, azt is unja valaki!”

Így megy ez. Folyt. Köv.

Január huszonöt, hétfő

Mikor először olvastam Végel László összefoglalóját az egyik nyaráról, amiben azt írta „Ezen a nyáron sokat dolgoztam, elolvastam x könyvet…” megdöbbentem. Az olvasás munka?
A gyerekem apja „kiugrott paraszt”. (Ha van olyan, hogy „kiugrott pap”, miért ne lenne olyan is, hogy „kiugrott paraszt”? Hiszen a kiugrott pap élete végéig magán viseli a papi mentalitás jegyeit. Mint ahogy a kiugrott paraszt is, ha már nem a földet túrja, hanem más valamivel foglalkozik.)
Neki a munka szó alatt a fizikai munka értendő. Mivel a paraszt családoknál a „zasszony” hasznot hajtó munkaeszköznek számít, aki „pontosan és rendesen teszi a dolgát a haszonállat kategóriában”, mint ahogy ezt már leírtam a másik blogomban. Az olvasás csak „úri huncutság”, amit az ember akkor művel, ha már elvégezte az összes feladatát. Olyan egy asszonynál mikor szokott lenni? Éjszaka, amikor már annyira fáradt, hogy bealszik az arcára hulló könyv alatt, addig sem zavarja az éjjeli lámpa fénye, mert már annyi ereje sincs, hogy lekapcsolja.
Én ezt elhittem, mint megannyi más lélekölő hülyeséget, amit az idők során beszoptam.
De az olvasásról nem bírtam lemondani. Hiányzott a könyv, az okos sorok, amin napközben gondolkozni lehet, míg az ember az udvart söprögeti, vagy borsót fejt.
Tehát olvastam. Olvastam a fürdőszobában, olvastam palacsintasütés közben, olvastam arra várva, míg a vízköves kisbojlerben megmelegszik a másik két liter víz, amivel el tudom öblíteni az elmosott edényeket. Az olvasás elszórakoztatott és elgondolkodtatott.
Az olvasás „munka” mivoltára akkor kezdtem rájönni, mikor tavalyelőtt beléptem a Karcolat írói műhely Scriptoriumába. Véleményeztük egymás írásait, kiszedtük a hibákat.
Ez bizony munka, méghozzá "nehéz" szellemi munka. Míg az ember gyakorlatlan ezen a téren, jó sok időbe telik mire végez egy novellával, és olyan formába önti a véleményét, hogy a másik se sértődjön meg. Mert a kezdő írópalánta érzékeny és hamar felkapja a vizet, ha a véleményező bántja az „újszülött gyermekét”. Evvel mindenki így van, hiába is próbálja tagadni.

Most egy újféle „munkába” fogtam. Véleményt írok azokról a művekről, amiket elolvastam. Még egy kicsit bátortalan ez a kezdeményezésem, még ellenkezik bennem valami, hogy a regény rövid tartalmát is leírjam. Majd elolvassa az, akit érdekel. De a mű nyomán született gondolatokat már ki merem engedni magamból. Azok néha gyorsan történnek, mint pl. a Coelho regény elolvasása után, amitől szó- diarrhoeát kaptam, hogy finoman fejezzem ki magam, és van, ami érik bennem, mint K. Vonnegut „Az ötös számú vágóhíd”-ja okozta megdöbbenés. Húsz évig írta Vonnegut ezt a regényét. Remélem, nekem nem kell annyi a megemésztéséhez. De időre van szükségem. Egyenlőre csak annyit, hogy fantasztikus!

Január huszonnégy, vasárnap, amikor főzés közben, kiskonyhai szinten filozofálok

Coleho: „A Piedra folyó partján ültem és sírtam” c. könyv elolvasása után keletkezett gondolataim

Vallásos giccs – írta valaki a könyvre. Nagyon megörültem ennek a kifejezésnek, mert én is úgy éreztem, tényleg az.
Coelho történetbe ágyazta, amit a különböző spiritualitást fejlesztő könyvek úton-útfélen trombitálnak: merjünk önmagunk lenni, vetkőzzük le a korlátainkat, a szüleink által belénk sulykolt gondolatokat a „rendes” életről. Toljuk háttérbe önmagunkban azt a „Másik”-at, aki mindig úgy cselekszik, ahogy az emberek, a társadalom elvárja tőle. Aki nem elég bátor arra, hogy nemet mondjon. Merjük választani a keskeny ösvényt, a rögösebbiket, veszélyesebbet, amin mindenki önmagának alkotja a szabályokat, és majd útközben derül ki, hogy azok megállják e a helyüket. Míg „úton” vagyunk, növeljük magunkban a hitet, mert kell valami kapaszkodó, ha emberileg gyöngének érezzük magunkat. Mindig azt szoktam mondogatni, az embernek akkor kell a hit, ha már csalódott önmaga erejében. Mikor emberként már „összesz.rta” magát, tökre padlóra került, onnan csak úgy tud feltápászkodni, mikor valakit maga mellé képzel, akit erősebbnek gondol önmagánál. Más úgy belépni egy ajtón, ha az ember azt gondolja, „Az Úr velem van”, mintha csak a Jóska vagy a Juli lépne be, aki épp leszokó félben van az alkoholizmusról, a kábítószerről vagy épp egy pocsék házasságból akar önerőből menekülni.

Talán az a baj, hogy én elég régóta a saját szabályaim szerint élek, talán az, hogy majdnem a fele életem tájékán találkoztam evvel a könyvvel, és előtte elolvastam már egy tonnányi írást, ami a hit növeléséről szól, nekem nem tetszett ez a regény.

Megjegyzem, ügyes húzás volt Coelhotól történetet kanyarintani egy divatos ideológia köré, megspékelni olyan dolgokkal, amik a felkapott vallási csoportok repertoárjában is szerepelnek, mint pl. a nyelveken szólás – megjegyzem, ez létezhet attól, hogy én nem hiszek benne. Sőt, meg is tudom magyarázni, miért. Lényegében a csecsemő is „nyelveken szól”, mikor a gőgicsél az édesanyjának. Ezt az állapotot teremti meg a felnőtt ember a „nyelveken szólással” Istenhez, amiben nem szab korlátokat a racionális, „értelmes emberi nyelven” történő gondolkozás. De én inkább megmaradok a Mianyánknál. Annak a kielemzésével is meg lehetne tölteni egy néhány száz oldalas könyvet.

Érdekes a regényben az a feltételezés, hogy Istennek van női arca. De erre magamtól is rájöttem a Biblia olvasása közben. Én Jézusban fedeztem fel női vonásokat. Mint egy jó anya, képes volt feláldozni magát a gyerekeiért, mert annyira szerette őket. Bocsásson meg a férfinem, de ők erre nem képesek. Hősködni igen, de „csak úgy”, szeretetből nem képesek feláldozni magukat. (Uff, én beszéltem :) )

Az Ószövetség istenképe haragvó jóisten, aki haragjában ölni tudott, egész városokat pusztított el a föld színéről, mint Szodoma és Gomorra, és akinek kegyeiért ölni tudtak, mint pl. Káin.
Aki képes megállni, hogy ne lépjen a bűn útjára, betartsa a biblia által felállított törvényeket, az megkapja jutalmát, aki nem, az elbukik, és örökké szenvedni fog. A biblia használati utasítás az embernek az emberhez.
Az Ószövetség az emberiség gyerekkorát írja le, az Újszövetség pedig a felnőttkort, amikor mindent megtehet az ember, csak nem biztos, hogy a hasznára válik.
„Jézus vére kiömlött az Univerzumba, és megváltja minden gyermekét a bűntől, aki hisz benne”
Rettenetes dolog lehet úgy haldokolni, hogy az ember bűnösnek érzi magát. De itt a kapaszkodó a végső órában, Jézus feláldozta magát, mint egy jó anya, és ha elfogadjuk az áldozatát, akkor nyugodt lélekkel csukhatjuk le a szemünket. A jó anya feltétel nélkül szeret, és mindent megbocsát. Isten női arca, vagyis az Atya, a fiú mellett ott a szentlélek, aki nő.
Gondoljunk csak a keresztvetésre: az Atya – fenn, a fejben, ahol a racionális gondolatok tanyáznak, a Fiú – lenn, sokkal lejjebb a szívtől, majdnem a vese tájékán, a vese pedig mint tudjuk szűrő, és nem árt alkalmazni ezt a szűrőt a cselekedeteink mérlegelésénél, majd fenn, a szív oldalán, és a másik, a jobb felünk megérintésével fejezzük be a keresztvetést. Megrajzoltuk önmagunkon az Y vonalat, mint a boncolásnál. És ezt is tesszük, ha szívből imádkozunk. Kitárjuk legbelsőbb lényünket. Aztán majd lesz valahogy. „Legyen meg a Te akaratod”.

A könyv tartalmáról bővebben itt (is) lehet tájékozódni.

Január húsz, szerdai nap, amikor meggyónom nemágyazásom történetét

Majdnem tizenegy óra, ránézek a vetetlen ágyra, és eszembe jut, amit E. barátnőm mondott: „Ne told az ágyat sehová, mégsem megyünk hozzád!”

Nálam nem azért kell illőképpen bejelentkezni, mert olyan k-rvára elfoglalt ember vagyok, hanem mert össze kell tolnom a franciaágyat, és berakni az ágyneműt a szekrénybe, mielőtt vendégeket fogadok. Mióta külön fekvőhelyet alakítottam ki magamnak, a nappaliban alszom.
Most olvastam egy cikket a Hoxán


Én is valamikor arról ábrándoztam, hogy tökéletes anya és feleség leszek. Feleségnek nem kellettem, bármennyire is igyekeztem, soha egy dicsérő szót nem kaptam. Vagyis boccs, kaptam: a főztömet dicsérte. Az nekem nem elég. Minek dicsérgetni egy ennyire múlandó dolgot, mint az étel? Az nem alkotás. Azért eszünk, hogy éljünk. Aki azért él, hogy egyen, az elég szomorú dolog. Tudok főzni, és jól főzök. De ez nekem így természetes. Mostanában kezdte el emlegetni Angi, aki úgyszintén egész jól halad a főzés területén, „Tudod anya, vannak olyan nők, akik még egy rizsát sem tudnak normálisan megfőzni. Tiszta szottyos, mállós lett, amit G.-nál ettem!”
Nem árt megtanulni az apró konyhai fortélyokat az édesanyánktól. Vagy ha az nem tanítja meg, akkor máshonnan. Mert olvastam egy másik cikket is

Akár a saját életemet olvastam volna. Nem szeretett az anyám, nem ért rá velem foglalkozni. Még most sem ismerjük egymást, és már soha nem is fog megismerni. Ez olyan szakadék, amin nem lehet átlépni.
Nem haragszom rá, megértem, megbocsátottam már régen. Neki nem volt saját édesanyja, meghalt, mikor az anyám két éves volt. Az anyukaságot pedig tanulni kell. A saját édesanyánktól. Már megvolt az első gyerekem, mikor rájöttem, hogy nem jól nevelem, mert az anyám nevelési mintáját követem. Ő pedig úgy nevelt, ahogy a saját mostohaanyjától látta. Ekkor kezdtem el gondolkodni, változtatni kell: nem kéne úgy nevelni a saját édes gyerekemet, ahogy egy tanulatlan, szállási parasztasszony nevelte a mostoha gyerekeit.
Hideg, rideg, gőgös nő volt a nagymamám. Nem gonosz, csak lelketlen. Olyan, aki semmit nem szeretetből tesz, hanem azért, hogy meg ne szólják. Én sem szerettem. Pedig ő volt az egyetlen, aki névnapomon mindig felköszöntött. Jött szeptember tizenkettedikén, hozta a kerti virágokból összeállított csokrot, és egy zacskó házi süteményt, habcsókot, nápolyit és mézes puszedlit. Ezeket előre el lehetett készíteni, berakni a spájzba, és várni az időt, mikor menni KELL névnapot köszönteni. Semmi spontán szeretet, csak illem.
Mikor meghalt, mégis nagyon megsirattam. Ő volt az utolsó nagymamám. Az apám anyjának halálába azt hittem, beleőrülök, apámat az egyik hétvégén temettük, őt a másikon. Utánahalt a fiának. Nem tudta feldolgozni az elvesztését. Meg sem próbálta. Egy hétig nem evett, nem beszélt, majd meghalt.
Mama hívő keresztény volt. Az apám elveszítette a hitét, templomba csak az illem kedvéért járt.
Mikor a nagymamám meghalt, azt gondoltam, ment kiverekedni a fiának a helyet a mennyországban, hogy biztosan beeresszék. Úgy gondolta, a többi három gyereke már ellesz valahogy itt a földön nélküle. Neki mennie kell a legfeketébb bárányával.
És én is elleszek már nélküle. Előbb a gyász fájt, majd elkezdtek hiányozni a beszélgetések, amiket a nagymamámmal folytattunk.
Mikor meglátogattam, mindig a legkényelmesebb fotelébe ültetett, körberakott párnákkal, hogy még kényelmesebben üljek, és beszélgettünk.
Ezt kaptam tőle örökségül, a felismerést, hogy a gyerekekkel beszélgetni kell. Meghallgatni őket, időt szánni a fontos és nem fontos dolgaikra. Mert nekik úgyis fontos minden, ha már mesélnek róla.

Mikor hazajön délután Angi az iskolából, letudta a matek pótárát, rajzórát, befekszik az ágyamba, hogy egy kicsit felmelegedjen, én beleülök a fotelbe mellé, és mesél. Elmeséli, mi történt vele az iskolában, és arról is, hogy milyen gondolatok jártak közben a fejében. Jó egy órát szoktunk beszélgetni, még soha nem mértem, mennyit. Majd alszik egy keveset, reggel korán kel, hatkor vagy még előbb. Amikor felébred, már felesleges megágyazni, nemsokára itt a lefekvés ideje.
Ugye hogy nem kell tolni azt az ágyat sehová sem?

Minden anyukának azt kéne kiírni a páncéljára, hogy "Harcra fel, győzni kell!"