Január hatodika, szerda, amikor arra az elhatározásra jutottam, felrakok egy néhány novellámat ide

2oo6-ban írtam ezt a novellát. Első "gyerekeim" egyike, a legkedvesebbek közül való. C'est la vie, csak a szerepek cserélődnek.

Rómeó és Júlia a virágoskertben

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de lehet, épp a te kertedben ,volt egy Rózsa. Magányos és büszke , mint a Szépség általában. Tövében éldegélt egy néhány földigiliszta, de velük nem nagyon törődött a rátarti virág. Egyszer úgy tavasztájt nem messze tőle valami elkezdte emelgetni a földet, napról napra igyekezett kunkori szárával, zöld leveleivel a napfényre. Alighogy kibújt a földből két húsos levélkéje, rögtön szóba elegyedett a Rózsával. A Rózsa pedig, bármennyire is rátarti volt, már olyan régóta élt magányosan, hogy csodák csodájára(ő maga lepődött meg ezen leginkább), válaszolt neki. A Napraforgó, igen, mert ő volt a Rózsa mellett növekvő kis teremtmény, csodálta és érdekesnek találta a büszke növényt. Naphosszat elhallgatta, ahogy szépséges szájával történeteket mesél a nyárról, őszről, a télről és a fagyról, mindarról, amit még nem élt meg rövid élete során. A Rózsa elégedett volt, és végre boldog. Hisz olyan sokáig készülődött , hogy végre valaki csak őt csodálja, gyönyörködjön szirmai hamvasságában, bódító illatában! Tudta, nemsokára az ő életében is beköszönt az ősz. (az alsó levelei már egy picit elkezdtek sárgulni, de ezt nem vallotta volna be még magának sem a büszke növény)
A Napraforgó pedig készülődött. A két picike húsos levél először tenyérnyi nagyságúra nőtt, szára megvastagodott, majd a tetején megjelent egy busa gumó, amiből nemsokára szép, kerek, sárga szirmokkal övezett napraforgófej lett. Ahogy virágba szökkent a Napraforgó, hirtelen mintha megváltozott volna. Már nem törődött annyit a Rózsával.
- Helló!!! – kiabálta reggelenként boldog mosollyal a képén a munkába induló varjaknak. Azok szárnyukat lengetve, kaján vigyorral a csőrük csücskében integettek vissza. Hosszas eszmecseréket folytatott a különc Repkénnyel, kinek színes egyénisége elbűvölte a maga sajátos stílusával, nem törődve, hogy ezzel szomorúságot okoz a Rózsának. Kétségbeesetten igyekezett felhívni magára Magyal figyelmét, aki a rendre ügyelt a kertben, döntéseit alaposan megfontolva, minden lehetőséget átgondolva, ügyesen és tisztán tette a dolgát. Néha igyekezett felkiabálni a Tölgynek, aki a kert uralkodója volt, délcegen és megközelíthetetlenül trónolt a kert sarkában, nem törődve a csip-csup Napraforgókkal. Csak szolgája, Magyal szavára rezdült meg néha méltóságteljes koronájával. A Rózsa bánatos lett és újra magányos. Pedig mennyire boldog volt! Azt hitte, végre társra talált, akivel megoszthatja magányos gondolatait, aki gyönyörködik benne, akivel végre ő is törődhet, és kötődhet hozzá. Úgy gondolta, most már mindig kettesben maradnak, szeretetben, gyengéden figyelve egymásra, míg el nem jön a Tél. Az a tudat, hogy valaki, kinek csodálata, szeretet sokat számított neki, egy harmadik személyt többre tart nála, kétségeket ébresztett saját értékével kapcsolatban.
- Hátha nem is olyan szép? – Tépelődött magában.
- Az illatával lehet valami baj? – Hiszen a méhecskék, kiket ugyan nem szívesen engedett magához, nem jelezték neki .
- Talán a szirmai nem elég üdék? – Lopva végigpillantott magán, de mindent rendben talált. Mi baj lehet vele, hogy Napraforgó már megint Repkénnyel sugdolózik, jókat vihogva valami balga kis történeten? A Rózsa úgy érezte, ezt csak azért teszik, hogy őt bosszantsák. Miért ad magából másoknak, miért nem figyel rá többé? Eleinte megpróbálta halk szavakkal kérlelni a Napraforgót, reménykedve, ismét a régi lesz köztük minden. Hiszen szereti, és érzi, Napraforgó is szereti őt. Csak még annyira fiatal, annyira tapasztalatlan, még olyan rövid ideig élt, hogy nem ismeri, nem ismerheti a Törvényt, a Szerelem törvényét, melybe érces betűkkel e három szó van beleírva: TÖRŐDÉS, KÖTŐDÉS, INTIMITÁS. A Rózsa szomorú volt. Egyenként lehullatta szirmait a földre, és a lehullott szirmokon, mint könnycsepp, ült meg a reggeli harmat. Már nem tudott többé megszólalni. A Napraforgó kétségbeesett. Fekete fejét lehajtotta, sárga szirmait picikére sodorta a bánat. Már neki sem volt kedve beszélgetni senkivel .
A táj őszbe csavarodott. A Tölgy egyenként hullatta fura fejű gyerekeit, a makkokat. Hideg szelek tépték a Magyal és a Repkény leveleit. Egyik reggel egy sereg varjú érkezett a virágoskertbe. Éhesen vetették rá magukat a Napraforgóra. Tépték, cibálták testéből a zsíros magvakat, jóízűen csámcsogva.
A Napraforgó némán és szomorúan tűrte. Végül is, mindig arra vágyott, hogy adjon valamit a többieknek. Most teljesült a kívánsága. Őt magát falták fel. Boldog volt végre? Ki tudja...?

Január ötödike, kedd, ami nálunk piacnap, de nem mentem el

Ma addig fújdogáltam a tüzet, hogy majdnem lekéstem a bankot, közvetlenül a zárás előtt jutottam oda. De legalább nem kellett sokat várni, csak egy ember volt előttem. Épp megérkeztek a pénzszállítók is, egy zsákkal hoztak, onnan pedig vittek egyet. Ebben mi logika lehet? Kérdem az alkalmazottat, mi van a zsákban? Ha csoki, akkor kérek belőle :).
De csak két reklám örökírót adott. Míg irkálta az utalványokat, csörgött a telefon, elkezdett beszélni, én pedig bámultam az ajtó felé, egy alak jött be, aki sárga világítós mellényeket árult, amilyeneket a kocsikban kell tartani az újabb szabályok szerint. Én a kínaiban vettem, de a Zoli verte a balhét, hogy az nem jó, valami számnak vagy mi a halálnak kell lenni rajta, de ha már az utcán is lehet venni, akkor szerintem tökmindegy. Ezen filózgattam, míg az alkalmazott telefonált. Mikor végzett, kérdi tőlem, hogy odahallatszott e a szomszéd helyiségbe, amiről beszélt. Mondom szegénynek, nem tudom, szerintem nem. Meséltem volna el neki, hogy én tíz évig dolgoztam titkárnőként, automatikusan csukódik be a fülem, ha valaki a jelenlétemben elkezd telefonálni? Úgysem hitte volna el.

Január negyedike, ami egy dolgos hétfő

Amikor is reggel nyolckor még az ágyban feküdtem, kávémat iszogattam egy kis maradék tejszínhabbal, és néztem a reggeli Mokkát. Épp az idei duci szépségverseny győztesét faggatta a műsorvezető, azt tudakolta tőle, hány kiló. Mondja neki, mennyi. Majd kiesett a bögre a kezemből, én is annyi vagyok! Szomorúan jutott eszembe Efraim Kishont egyik írása a kopaszságról, mikor rádöbbent, hogy mások kopasznak tartják. Állt a moziban a jegypénztár előtti sorban, és az egyik ember azt mondta a másiknak: „Állj be a kopasz mögé” Hiába tekingetett, ő volt az utolsó a sorban. Pedig szerinte volt még haja, még nevet is adott mindegyik szálnak. Én pedig nem vagyok duci! Vagy legalábbis ha valaki megpróbál annak nevezni, búcsúzzon el a szemétől!
Gyorsan kimentem megpiszkálni a tüzet, ahogy nálunk nevezik azt a több órás b.szakodást, amit le kell lejteni a vizes fűrészporral a kazánban, hogy legalább negyven fokos vizet csináljak, addigra legalább a nagyja mérgem elpárologott. Majd felöltöztem és nyakamba vettem a várost. Még a sarkon is hallottam a macska ordibálását, mert utálja, ha maga marad. Meg is érdemli. Mostanában nagyon apás, mint minden lány, mikor egy kicsit felcseperedik. Mi anyák csak addig kellünk nekik, míg kivakarjuk őket a pelenkából. Csak a Zolival hajlandó enni, tévézni, aludni.
Nagyon jót gyalogoltam, főleg miután olyan helyre érkeztem, ahol nem csúszott. Rengeteg ismerőssel találkoztam, ma mindenki úgy döntött, nem biciklivel megy. Hogy miért? ;)
Három óra után érkeztem haza, ismét kezdődött a tűzgyújtási szertartás, csak én nem varázsigéket mormoltam közben, hanem káromkodásokat. Időközben hazajött az Angi is a rajzórájáról, nincs megelégedve magával, szerinte nem úgy halad, ahogy kéne. Ez a gyerek maximalista. Pont ezt kellett neki elörökölni az apjától! Valamelyik nap majd szkennelek be képeket a csendéleteiről, szerintem tök jók.
Gyorsan lekapkodtam a szárítóról a ruhákat, úgy döntöttem, egyet sem kell vasalni, mindent összehajtogattam és begyömöszöltem a szekrénybe, majd Angival bekészítettük magunkat egy bögre finom teával az ágyba, vártuk a Josibarátot. Mi minden szemetet megnézünk, a Józsit pedig különösen szeretjük. De sajnos nagy pechünk volt, hazaérkezett a miapánk, és elorozta tőlünk a távirányítót, majd a Nacional Geographikra csavarta, ahol egy dokumentumfilm ment az egerek és patkányok titkos életéről. Kénytelenek voltunk összeveszni vele, és megfosztani a távirányító feletti hatalmától. Hál istennek, megsértődött, és elment a szobájába olvasni. De mi annyira belefáradtunk a harcba, hogy a nehezen megszerzett távirányítóval a kezünkben, a Józsiműsor kellős közepén elaludtunk.

Január harmadika, ami szokványos vasárnap lenne, ha...

Megint sokáig aludtam, Angi odavolt az este, míg haza nem érkezik, addig nem bírok nyugodtan aludni. Inkább tévéztem, a macska örült, trambulinnak használta a hasam, az éjjeliszekrényt helyettesítő bárszékről ugrált rám a három és fél kilójával. Majd mikor ráunt, elment szétszedni a karácsonyi asztaldíszeket. Nem szóltam rá, addig is békében hagyott. Angi hazaérkezett, és végre nyugodtan alhattam.
Mikor felébredtem, csúszott az egész vasárnap. De nem baj, nem sietünk sehová. Szokásos konyhai szöszögés, kávé, számítógép. Csak belülről éreztem magam másképp. Éreztem, hogy újra életre kelek, élek. A testem már nem egy felesleges puttony, teher, élősködő pióca, amit naponta meg kell etetni, tisztán tartani, hogy funkcionáljon, de már nem képes adni semmit. Sem örömet, sem bánatot. Csak VAN, céltalanul, mert még nem múlt el.

Tudtam az eszemmel, az ember azért él, hogy megértsen, megtanuljon dolgokat, választ kapjon a kérdéseire, helyére kerüljön egy-egy mozaikdarab. De most megértem, átérzem az anyám döntését, mikor az apám halála után hozzáment ahhoz a nagyfejű parasztemberhez, akivel az óta is együtt vannak. „Magányos vagyok, kislányom!” hajtogatta minden másnap, mikor meglátogattam. Neki kevés volt a látogatásom, nekem sok. Végighallgatni a siralmait, miközben otthon várt a munka, a lányom, a saját életem. Lett neki kutyája, az sem volt elég társnak. Majd bejelentette, férjhez megy. Azt mondtam neki, támogatom, menjen csak, ha úgy látja jónak, de magamban haragudtam rá. Dühös voltam, mert megint nem velem akart törődni, rám várni, nekem kedveskedni, segíteni, hanem egy vadidegen bunkó parasztemberrel élni. Az én elegáns, arisztokrata kinézetű apám után! Nem is mentem a tájékára hónapokig. Mikor rákérdezett, talán haragszom, elegánsan bevágtam neki egy kamu- dumát arról, hogy jobb, ha szokták egymást, nem a családot vette el J. , hanem őt. Nem vitatkozott velem, rámhagyta. Azóta is felemás a viszonyunk. Pedig ennek már hét éve. Ma. 2009. január 3.-án érkezett el az idő, hogy legalább gondolatban bocsánatot kérjek tőle, amiért úgy döntött, nem a magányt választja. Mert ma megértettem valamit: embernek ember a társa, a nőnek pedig a férfi.

Január másodika, part II. amiben elhárítom a számítógépem hibáját

Elmentek a vendégek, hála istennek, ismét rájöttem arra, hogy élőben nehezen beszélgetek másokkal. Pedig igyekeztem. Majd leültem ide a számítógép mellé. Már napok óta nem úgy működik, ahogy kell. Én pedig nagyon nem értek hozzá. Endre, amennyire megtanított chatelés közben, véres verejtékkel, oszt annyi. De nem szégyellem a szőkeségem. Sőt, vállalom. Ez az egyetlen előnye annak, ha az ember nem híres. A kutya sem szarja le, ha buta valamiben. Húst például kiválóan, tudok rántani: először megszórom a húst ételízesítővel, majd egy konyharuhát teszek a deszka alá, így nem annyira hangos, és szépen megütögetem a klopfolóval. Majd morzsába (prézlibe) mártom, tojásba, amibe egy kis tejet és fokhagymaport szórtam, majd ismét a prézlibe, és kisütöm. Ja, nem erről akartam beszélni, hanem a számítógépről.
Napok óta nem működnek úgy a billentyűk, ahogy én szeretném, vagyis gyorsan és hibátlanul. Tudom, hogy leütöttem a betűt, mert k.rvagyorsan gépelek, és mégsem jelent meg a szövegben. Arra kezdtem már gyanakodni, hogy valaki kémprogramot telepített a gépemre, mikor eszembe jutott, hogy ennek a drótnélküli billentyűzetnek van egy kis fekete kerek része, amin egy villogó zöld gomb van, és ha rendben működik, akkor a zöld gomb villog. És én már napok óta nem látom a szemem sarkából a zöld villogást. Szétnéztem az asztalon, sehol a kis kerek fekete izé. Keresem az asztal mögött, ott lóg a szerencsétlen. Biztos a macska verte le. Visszarángattam az asztalra, azóta úgy gépelek, mint az istennyila. Gyorsan és hibátlanul! (csst! Aki hibát talált, az most szóljon, vagy hallgasson mindörökké)

Január másodika, írás a majdnem vasalásról és önkifejezésről

Mindig az volt a véleményem, hogy a semmiről nem kell blogolni. Nos, itt az ideje, hogy megszegjem ezt a szabályomat. A semmiről is fogok írni, vagyis a mindennapi szöszögésekről.


Ma jól kialudtam magam, majd kezdtem előkészíteni a vasalnivalót. Szortírozni. No, nem úgy kell elképzelni, hogy ingek, meg alsóneműk és stb, szépen sorban, majd nekiereszteni a vasalót… Á, nem…. Hanem: különraktam egy kupacba, amit nem kell vasalni, és egy másikba, amit kell. Egész kis rakás lett abból, amit úgy ítéltem, hogy kell. De még abba sem bírtam belefogni, vissza kellett rakni a kosárba, mert vendégek jelentkeztek be. Ilyen pechet! Kénytelen voltam ideülni a számítógép elé, míg várom a vendégeket. Egyébként utálok vasalni :)

Más: ma azon filóztam, amit az egyik író ismerősöm mondott: azért nem ír, mert nincs mondanivalója a világnak. Mi van emögött? Sértődöttség? Megbántott hiúság? Miért érzi ezt valaki, hogy abbahagyja, aki eddig egész jó novellákat írt? Elromlott benne valami? Csalódott önmagában? Azt hitte, többre képes, és elbukott a pudingpróbánál? Vagy ez is csak egy olyan mondat, amit kimond az ember, elfér a levegőben, utána pedig megváltozik?
Az írás önkifejezés. Aki írónak tartja magát, az írt, és írni fog. Legfeljebb néha lankad a kedve, pihen, vagy mi a szöszt csinál, de ez nem tartós állapot. Ahogy összevakarja magát, megint elkezd benne mocorogni a közlésvágy, és odaül püfölni a billentyűzetet.

Szeretném idézni barátnőm egyik írásának részletét, utólagos engedelmével. Okos mondatok, örülök, hogy megosztotta velem:

„A nő, ha nem ír: valakinek a valamije. Apjának lánya, férjének felesége, gyerekeinek anyja. Amikor a nő ír: végre önmagáé”
Szeretek önmagam lenni, önmagamé tenni. Szeretem ezt a kis falatnyi szabadságot. Mikor nem vagyok dróton rángatott majom, valaki/ valakik kezének –lábának meghosszabbítása. Én vagyok. És látám, hogy ez jó :).

Újév

Első újévi fogadalmam: megpróbálom nem tudomásul venni azt, hogy beteges lettem. Többet fogok mozogni, vagyis gyalogolok. Visszatérek a gyógynövényteáimhoz, a lapított magvaimhoz. Többet írok, legalább a blogot rendszeresen vezetem.
A tegnapi este szokványosan telt, ültem a számítógép előtt, chateltem az egyik rokonommal, majd éjfél után elmentem aludni. Kint dörgött az ég, durrogtak a petárdák. Eszembe jutott a legszebb petárdás élményem, mikor a postás, akit, szegényt naponta megzavart a szomszéd kutya, szilveszter napján pofájába dobta a petárdát. Kutyának természetesen semmi baja nem lett, de az óta tiszteletben tartja a postást, nem rohan utána két utca hosszat.
Másik pedig: nekünk, mióta ideköltöztünk, minden évben bedobálták a petárdát az udvarba a kedves szomszédok szilveszterkor, újév napján. "Viccből". Jó poénnak tartották. Egészen addig, míg Angi fel nem cseperedett annyira, hogy nálunk lehetett házibulit tartani újévkor. A gyerekek összehordtak annyi petárdát, hogy egy kisebb háborút meg lehetett volna vele nyerni. Persze, el is dobálták. Még hajnalban is füst kavargott az utcában. Azóta a szomszédok békén vannak, egy petárdát sem dobtak be hozzánk:). Nyugalmat nyertünk: D.

Angi házibuliba ment, a macska nem tudott róla, hogy újév van, nagyokat szunyált, mikor pedig fent volt, harapott, mint eddig.

Tegnap az év eseményeinek felsorolásából kimaradt, vettem új monitort. Hitelre! Nem nagy összeg, de Angi épp előtte ment Prágába kirándulásra, elég volt azt kiperkálni, és a zsebpénzt. A bank felhívta a könyvelőnket, és azt mondta az ügyintéző, hogy még nem is hallottak olyan vállalkozóról, aki 12.ooo dinár végett hitelt vett volna fel. Kapják be, most már hallottak. De én viszont több olyan vállalkozóról is hallottam, aki kölcsönt vett fel, hogy fizetni tudja a számláit, és fizetést adjon a munkásainak. Nekem még nem kellett.

Boldog új évet mindenkinek, megyek gyalogolni!